A Függetlenség napja kritika: harminc év után is a legszebb világvége, amit popcornnal néztünk
Vannak filmek, amelyek nem öregszenek, csak egyre nosztalgikusabbak lesznek, és A Függetlenség napja pontosan ilyen. Roland Emmerich 1996-ban fogott egy nagyon egyszerű ötletet, óriási űrhajókat a világ fővárosai fölött, és úgy fújta fel, hogy az egész mozis évtizedet rengette meg. Harminc évvel később újranéztem, és meglepően keveset kellett megbocsátanom neki.
Harsány, naiv, gátlástalanul hatásvadász, és pont ezért az egyik legszórakoztatóbb katasztrófafilm, ami valaha készült.
A Függetlenség napja előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 1996. október 24. |
|---|---|
| Rendező | Roland Emmerich |
| Szereplők | Will Smith, Bill Pullman, Jeff Goldblum, Mary McDonnell, Judd Hirsch, Robert Loggia |
| Műfaj | Akciófilmek, Kalandfilmek, Sci-fi filmek |
| Hossz | 145 perc |
| Korhatár | 12 éven felülieknek |
| Ország | Amerikai filmek |
Árnyék a fővárosok felett: miről szól, spoiler nélkül
Az alapfelállás annyira tiszta, hogy egy mondatban elmesélhető: hatalmas űrhajók bukkannak fel a semmiből, és árnyékba borítják a világ nagyvárosait. Az emberiség egy része örömünnepre készül, végre itt vannak, végre nem vagyunk egyedül. Csak hát a látogatóknak egészen más a tervük. Elsöprő túlerővel és olyan technikai fölénnyel érkeznek, amely mellett a földi hadseregek játékkatonáknak tűnnek, a céljuk pedig nem kevesebb, mint a földi civilizáció teljes eltörlése.
Ennyit érdemes tudni előre, és szerintem ennyit is szabad. A film ereje ugyanis nem a csavarokban rejlik, hanem abban, ahogy ezt a borzasztóan egyszerű helyzetet szétteríti egy rakás szereplőre, és hagyja, hogy mindegyikük a maga módján nézzen szembe a világvégével. Pilóta, elnök, tudós, apa, alkoholista outsider: Emmerich egy egész társadalmi keresztmetszetet állít a túlerő elé, és ettől lesz az egész nagyobb egy sima lövöldözésnél.
Will Smith, a mozisztár, aki itt született meg igazán
Nehéz ma elképzelni, de 1996-ban Will Smith még nem volt az a Will Smith. Mögötte volt a Bel Air-i kaliforniai herceg és a Bad Boys, de a megkérdőjelezhetetlen nyári sztár státuszt szerintem ez a film hozta el neki. Steven Hiller kapitányként minden jelenetbe annyi lazaságot, szemtelen humort és fizikai jelenlétet visz, hogy szinte kiesik a vászonról. Ő az a hős, akivel a néző a legszívesebben ülne egy repülőben, amikor minden lángokban áll.
A legjobb benne az, hogy nem veszi magát halálosan komolyan. Egy ilyen léptékű katasztrófafilm könnyen fulladhatna bele a saját pátoszába, de Smith minden harmadik mondatával kiszúr egy lyukat a lufin. Ez a könnyedség adja meg a film ritmusát, és ezért nem fárasztó a 145 perc sem.
Elnök, zseni és egy egész csapat karakter
Ha Will Smith a film izma, akkor Jeff Goldblum az idegrendszere. David Levinson szerepében ugyanazt a dadogó, zseniálisan ideges, örökké gondolkodó figurát hozza, amit a Jurassic Parkból imádtunk, és ez itt is telitalálat. A Smith és Goldblum páros két teljesen különböző energiát ad, az egyik cselekszik, a másik rájön, és ez a kettősség jobban működik, mint bármelyik robbanás.
Bill Pullman Thomas J. Whitmore elnökként meglepően emberi figurát formál, nem szoborszerű vezért, hanem egy fáradt, kételkedő embert, akire hirtelen rászakad a világ súlya. Mellette Mary McDonnell mint Marilyn Whitmore és Margaret Colin mint Constance Spano ad emberi arcot a történetnek. Judd Hirsch Julius Levinsonként a film egyik legmulatságosabb mellékszereplője, a morgós apafigura, aki valahogy mindig rosszkor szól közbe. Robert Loggia William Grey tábornokként hozza a kemény katonai szárnyat, Randy Quaid pedig Russell Casse szerepében a film legbolondabb és legmeglepőbben szerethető karakterét adja.
Nem mindegyik figura kap elég időt, és van, akit kicsit sablonból vágtak ki. De ez az a fajta film, ahol a sablon nem hiba, hanem műfaji ígéret: tudod, kiért fogsz izgulni, és a film be is tartja, amit ígér.
Roland Emmerich, a rombolás művésze
Roland Emmerich nevéhez később olyan filmek fűződnek, mint a Godzilla, a Holnapután vagy a 2012, vagyis a rendező egész karrierjét arra építette, hogy látványosan tönkretegye a bolygót. Ennek a pályának A Függetlenség napja a koronaékszere, és szerintem azóta sem sikerült felülmúlnia. Itt még megvolt az egyensúly a nagyság és a játékosság között.
Ami ma különösen feltűnő, az a kézzelfoghatóság. A kilencvenes évek közepén a trükkök jó része még makettekre, valódi tűzre és fizikai effektekre épült, és ez a mai, teljesen digitális blockbusterek után furcsán felszabadító. A tömegek fölé tornyosuló űrhajók képei ikonikussá váltak, és nem véletlenül: Emmerich érti, hogyan kell léptéket érzékeltetni. Egy hatalmas árnyék, egy feltekintő tömeg, és már tudod, hogy baj van.
A zene is a helyén van: harsány, katonás, felemelő, pontosan az a fajta, amitől a mozi széke kicsit rezegni kezd. Finomkodásnak nyoma sincs, de nem is erre a filmre kell finomkodást keresni.
Ahol a film megbicsaklik
Lássuk be, ez nem egy okos film, és nem is akar az lenni. A forgatókönyv tele van kényelmes véletlenekkel, egyszerűsítésekkel és olyan megoldásokkal, amelyeken egy tizenkét éves is felhúzná a szemöldökét. A tudomány nagyjából annyira hiteles, mint egy szombati rajzfilm logikája. Ha valaki erre allergiás, itt bőven lesz mitől tüsszögnie.
A másik kritika, amit nem lehet megúszni, az a film hatalmas adag amerikai pátosza. A címe sem véletlenül az, ami, és a film nem is rejti véka alá, hogy kik mentik itt meg a világot. Én ezt ma már inkább korrajznak és bájos túlzásnak látom, mint zavaró propagandának, de értem, ha valakinek ez sok. Ráadásul a 145 perces játékidő a második felében egy kicsit érezhető: van pár jelenet, amit nyugodtan meg lehetett volna kurtítani.
- Erősség: sztárok, ritmus, felejthetetlen képek.
- Gyengeség: logikai lyukak, szirupos patriotizmus, túlnyújtott hossz.
Miért nézzük újra harminc év után is?
Mert ez a film egy korszak lenyomata. A kilencvenes évek közepének hollywoodi önbizalma árad belőle: az a hit, hogy elég egy jó ötlet, néhány karizmatikus színész és egy hatalmas költségvetés, és máris létrejön a közös mozis élmény. Ma, amikor a nagy látványfilmek gyakran egy több tucat részes univerzum fogaskerekei, felüdítő látni egy olyan blockbustert, amely önmagában kerek, és nem egy következő rész reklámja.
Az A Függetlenség napja a műfaj iskolapéldája lett. Ami utána jött a nagy, csoportos katasztrófafilmek terén, az valamilyen formában mind tőle tanult, vagy vele vitatkozott. Szerintem ez az a ritka eset, amikor egy film egyszerre bűnös élvezet és valódi mozitörténeti mérföldkő.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Mindenkinek, aki szereti a nagyszabású, látványos sci-fi akciót, a kilencvenes évek blockbustereit, Will Smith és Jeff Goldblum karizmáját, és aki egy estére szívesen kikapcsolja az agya kritikus felét.
- Inkább hagyd ki, ha: Aki logikus, tudományosan megalapozott sci-fit keres, vagy akit irritál a túltolt amerikai hazafiság, az inkább válasszon valami visszafogottabbat.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Világok harca (2005), Armageddon (1998), Mars támad! (1996), Holnapután (2004), Men in Black: Sötét zsaruk (1997)
Gyakori kérdések
Miről szól A Függetlenség napja?
Hatalmas idegen űrhajók jelennek meg a világ fővárosai felett. Az emberiség egy része ünnepelni készül, de a látogatók elsöprő túlerővel és technikai fölénnyel a földi civilizáció elpusztítására készülnek.
Hány perces A Függetlenség napja?
A film játékideje 145 perc.
Mikor volt A Függetlenség napja premierje Magyarországon?
A film hazai premierje 1996. október 24. volt.
Hány éves kortól nézhető A Függetlenség napja?
A film 12 éven felülieknek ajánlott, kisebb gyerekekkel tehát inkább ne nézzük.
Ki rendezte A Függetlenség napját és kik a főszereplők?
A rendező Roland Emmerich. A főbb szerepekben Will Smith, Bill Pullman, Jeff Goldblum, Mary McDonnell, Judd Hirsch, Robert Loggia, Randy Quaid és Margaret Colin látható.
Mi A Függetlenség napja eredeti címe?
Az amerikai film eredeti címe Independence Day.
Megéri harminc év után is leporolni ezt az inváziót?
Egyértelműen igen. A Függetlenség napja nem hibátlan, sőt, néha kifejezetten buta, de olyan lendülettel, szívvel és sztárerővel készült, amit a mai látványfilmek nagy része csak irigyelhet. Will Smith itt lett igazi mozisztár, Jeff Goldblum itt bizonyította, hogy a dadogó zseni szerepe örök, Roland Emmerich pedig itt rombolta le a világot a legélvezetesebben. Kapcsold le a villanyt, tekerd fel a hangerőt, és hagyd, hogy elsöpörjön az árnyék. Ritkán ennyire jó érzés végignézni, ahogy véget ér a világ.