A platform kritika: a legkegyetlenebb vacsora, amit valaha végignéztél
Van, amikor egy filmhez egyetlen kép is elég, és itt ez a kép egy lefelé ereszkedő, étellel megrakott asztal. A platform kegyetlen, undorító, fekete humorú és fájdalmasan okos társadalmi parabola, ami után máshogy nézel a saját vacsorádra. Galder Gaztelu-Urrutia spanyol filmje kicsiny költségvetésű ötletfilmnek tűnik, de akkorát üt, mint egy nagy stúdió produkciója soha.
Kíméletlen, zseniálisan egyszerű allegória, amely 95 percen át nem engedi el a nézőt, még akkor sem, ha néha szívesen elfordulna.
A platform előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2019. november 8. |
|---|---|
| Rendező | Galder Gaztelu-Urrutia |
| Szereplők | Ivan Massagué, Antonia San Juan, Zorion Eguileor, Emilio Buale, Alexandra Masangkay, Zihara Llana |
| Műfaj | Drámák, Sci-fi filmek, Thrillerek |
| Hossz | 95 perc |
| Korhatár | 18 éven felülieknek |
| Ország | Spanyol filmek |
Egy lyuk, egy lift, egy asztal: miről szól A platform?
Az alapfelállás olyan egyszerű, hogy szinte gyerekmesének tűnik, csak éppen a legsötétebb fajtából. Van egy intézmény, egymás alatt sorakozó szintekkel. Minden nap egy étellel roskadásig megrakott lift halad lefelé, szintről szintre. A felső emeleteken lakók dúskálnak, esznek, amennyi beléjük fér, és ahogy a platform egyre lejjebb ér, egyre kevesebb marad rajta. Az alsó szinteken lévőkre már alig jut valami, ha egyáltalán. És ahogy a hivatalos leírás is fogalmaz: küszöbön a lázadás.
Többet nem is érdemes elárulni, mert A platform ereje éppen abban rejlik, ahogy fokozatosan rakja össze a saját szabályrendszerét. Nem tart hosszú bevezetőt, nem magyarázkodik, egyszerűen beledob a közepébe, és onnantól te is ugyanúgy próbálod kitalálni, hogyan működik ez a hely, mint a szereplők. Az eredeti spanyol cím, az El hoyo egyébként magyarul nagyjából annyit jelent: a gödör. Ez szerintem pontosabb, mint a magyar cím, mert ez a film tényleg egy gödör, amibe beleesel.
Társadalomkritika kanállal, villával, késsel
Nem kell filozófiából diplomázni ahhoz, hogy az ember megértse, miről beszél ez a film. A függőleges intézmény a társadalom maga, a felsőbb szintek a kiváltságosok, az alsók a kisemmizettek, a lefelé ereszkedő étel pedig minden erőforrás, amiből elvileg mindenkinek jutna. Elvileg. Mert ha mindenki csak annyit enne, amennyi neki kell, talán a legalsó szintre is leérne valami. Csakhogy ki gondol a lent lévőkre, amikor éppen fent van?
Ami igazán ütőssé teszi a filmet, hogy nem prédikál. Pontosabban: prédikál, de olyan tálalásban, hogy észre sem veszed, csak utána, amikor a stáblista alatt még mindig ott ülsz a kanapén, és azon gondolkodsz, te melyik szinten viselkednél tisztességesen. Mert ez a nagy kérdés: nem az, hogy a rendszer igazságtalan (ezt mindenki tudja), hanem hogy te mit csinálnál benne. A platform kíméletlenül szembesít azzal, hogy a szolidaritás milyen könnyen elpárolog, ha az ember a saját bőrét félti.
Van benne fekete humor is, nem is kevés. Bizonyos jelenetek annyira abszurdak, hogy az ember felnevet, aztán egy másodperccel később rájön, hogy ezen nem kellene nevetnie. Ez a kettősség a film egyik legjobb fegyvere.
Arcok a gödörben: a szereplők
A főszerepben Ivan Massagué látható Goreng szerepében, és rajta keresztül éljük meg az egész rémálmot. Massagué remekül hozza azt az átlagembert, aki eleinte inkább értetlenül, mint rémülten szemléli a körülötte zajló őrületet. Pont ez kell ide: egy figura, akivel könnyű azonosulni, mert ugyanolyan esetlen és bizonytalan, mint mi lennénk.
A mellékszereplők közül Zorion Eguileor Trimagasija az, akit nehéz lesz elfelejteni. Ez az a fajta karakter, akitől egyszerre rázza a hideg az embert, és akit közben mégis valahogy élvezet nézni. Eguileor játéka félelmetesen természetes, és ettől lesz igazán hátborzongató. Antonia San Juan Imoguiri szerepében egészen más energiát visz a filmbe, Emilio Buale pedig Baharatként, Alexandra Masangkay Miharuként szintén emlékezetes jelenléttel bír. A szereplőgárdát Zihara Llana (Mali) és Mario Pardo egészíti ki.
Ami feltűnő: nincs itt egyetlen hollywoodi sztár sem, és ez a film javára válik. Nem a nevek viszik a történetet, hanem az arcok, a gesztusok, a beszélgetések. Egy ilyen kamaradarabnál, ahol a szereplők nagyrészt egy szűk térben vannak összezárva, a színészi jelenlét mindent eldönt, és itt szinte senki nem lóg ki.
Galder Gaztelu-Urrutia, a minimalizmus mestere
A rendező Galder Gaztelu-Urrutia, és amit ebből a koncepcióból kihozott, az lenyűgöző. A platform alapvetően egyetlen díszletből, egyetlen ismétlődő térből építkezik, ami könnyen unalomba fulladhatna. Ehelyett a rendező minden apró változtatásból feszültséget csihol: egy fényváltásból, egy új szintszámból, egy új szomszédból. A szűk, betonszürke tér klausztrofóbiája szinte fizikailag rátelepszik a nézőre.
A látványvilág tudatosan rideg és steril, ami még jobban kiemeli a lift tartalmának groteszk, túlcsorduló gazdagságát. A gyönyörűen elrendezett ételek, amelyek lassan undorító maradékká válnak, önmagukban is elmondják a film mondanivalóját. Ez az a fajta rendezés, ahol semmi sincs véletlenül a vásznon.
A tempó is figyelemre méltó: a 95 perces játékidő pont ideális. A film nem nyúlik szét, nem akar többet, mint amire az alapötlet elég. Feszes, fókuszált, és amikor véget ér, inkább azt érzed, hogy még szívesen ültél volna benne, mint hogy túl sok volt.
Ahol a gyomrod is tiltakozik: a gyengeségek
Kezdjük a nyilvánvalóval: A platform nem gyomorgyengéknek való. A 18-as korhatár nem véletlen, vannak benne olyan jelenetek, amelyeknél a legedzettebb néző is elfordítja a fejét. Az erőszak és a testi kiszolgáltatottság itt nem díszítés, hanem a mondanivaló része, de ettől még nem könnyebb nézni. Aki vacsora közben tervezi megnézni, annak sok sikert kívánok.
A másik pont, ami megosztja a nézőket, a film szimbolikája. Bizonyos ponton a parabola egyre áttételesebbé, rejtélyesebbé válik, és nem mindenki fogja szeretni, hogy nem kap minden kérdésre egyértelmű választ. Én ezt kifejezetten értékelem, de megértem azokat, akik azzal állnak fel, hogy jó, de akkor most mi volt ez?
Kisebb kifogás még, hogy az allegória néha kicsit túlságosan is szájbarágós. A rendszerkritika olyan erős, hogy helyenként már-már plakátszerű. De őszintén: egy ennyire eredeti és bátor filmnél ezt szívesen elnézem.
Miért beszél róla még ma is mindenki?
A platform 2019. november 8-i premierje óta az a ritka darab lett, amiről évekkel később is beszélnek. Ennek oka egyszerű: az ötlete annyira tiszta és univerzális, hogy bárhol, bármikor érvényes. Nem kell spanyolnak lenni, nem kell semmilyen filmes előtudás. Elég, ha valaha láttál már egyenlőtlenséget, és mindannyian láttunk.
Ez a film a Kocka és a Snowpiercer szellemi rokona, amelyek szintén egy zárt, hierarchikus rendszerbe zárják a szereplőiket, és ott figyelik, mi marad meg az emberből. A platform azonban a maga nyers, kompromisszummentes módján talán mindkettőnél keményebben fogalmaz. Az a fajta film, amit megnézel, aztán napokig beszélsz róla, és rábeszélsz másokat is, csak hogy legyen kivel megvitatni.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Annak, aki szereti a gondolkodtató, sötét ötletfilmeket, a társadalmi allegóriákat és a klausztrofób thrillereket, és nem riad vissza a naturalisztikus jelenetektől sem.
- Inkább hagyd ki, ha: Aki könnyed kikapcsolódásra vágyik, nehezen viseli az erőszakot és az undort, vagy minden kérdésre egyértelmű választ vár egy filmtől, az inkább kerülje.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Kocka (1997), Snowpiercer (2013), Élősködők (2019), Fűrész (2004)
Gyakori kérdések
Miről szól A platform?
Egy intézményben étellel megrakott lift halad lefelé szintenként. A felsőbb emeleteken lakók jóllaknak, de az alsó szintekre egyre kevesebb jut, és küszöbön a lázadás.
Hány perces A platform?
A film játékideje 95 perc.
Hány éves kortól nézhető A platform?
A film 18 éven felülieknek ajánlott.
Gyerekkel nézhető A platform?
Nem. A film 18-as korhatár-besorolású, naturalisztikus és erőszakos jelenetei miatt kizárólag felnőtteknek való.
Ki rendezte A platform című filmet?
A spanyol filmet Galder Gaztelu-Urrutia rendezte, a főszerepben Ivan Massagué látható Goreng szerepében.
Mikor jelent meg A platform?
A film premierje 2019. november 8-án volt. Eredeti, spanyol címe El hoyo.
Le mernél ereszkedni a gödörbe?
Ha még nem láttad A platformot, akkor ideje pótolni, de csak üres gyomorral és erős idegekkel. Ez nem az a film, amit háttérzajnak teszel be, hanem az, ami elkap, megráz és sokáig nem ereszt. Galder Gaztelu-Urrutia egyetlen zseniális ötletből olyan kegyetlen, okos és emlékezetes filmet épített, amely a spanyol műfaji film egyik büszkesége. Nem tökéletes, néha túlmagyarázza magát, néha pedig túl keveset magyaráz, de ezek apró foltok egy egyébként felkavaró remekművön. Az én ítéletem: kötelező darab mindenkinek, aki bírja a gyomrával, és egy életre megtanít arra, hogy soha ne egyél többet, mint amennyi kell.