A Pusztító kritika: Stallone és Snipes harca egy túlságosan udvarias jövőben
Vannak filmek, amik jobban öregszenek, mint a saját sztárjaik, és A Pusztító pontosan ilyen. 1994-ben harsány akciófilmnek tűnt, ma inkább egy vigyorgó szatírának, amely kinevette a jövőt, mielőtt az megérkezett volna. Stallone fagyasztott zsaruja és Snipes őrült bűnözője egy olyan világban esik egymásnak, ahol már senki sem tudja, hogyan kell verekedni.
Hangos, vicces, okosabb a vártnál, és harminc év után is pontosan tudja, miért szeretjük.
A film adatai
| Magyar bemutató | 1994. február 24. |
|---|---|
| Rendező | Marco Brambilla |
| Szereplők | Sylvester Stallone, Wesley Snipes, Sandra Bullock, Nigel Hawthorne, Benjamin Bratt, Rob Schneider |
| Műfaj | Krimik, Akciófilmek, Sci-fi filmek |
| Hossz | 115 perc |
| Korhatár | 16 éven felülieknek |
| Ország | Amerikai filmek |
Fagyasztóból a jövőbe: miről szól A Pusztító?
A felállás pofonegyszerű, és pont ettől működik. Simon Phoenix Los Angeles legelvetemültebb bűnözője, John Spartan pedig minden idők legbrutálisabb zsaruja. Kettejük összecsapása döntetlennel zárul, a végeredmény viszont mindkettőjük számára ugyanaz: Kalifornia kriogenikus börtönébe kerülnek, ahol mélyfagyasztva töltik le a büntetésüket.
Aztán jön 2032. A társadalom addigra tökéletesen erőszakmentessé vált, olyan steril és udvarias lett, hogy az ember szinte hallja a fertőtlenítő szagát. Ebbe a világba szabadul ki Phoenix, és persze azonnal elszabadul a pokol. A város vezetői pedig rájönnek a kínos igazságra: egy erőszakmentes rendőrség nem tud mit kezdeni egy erőszakos emberrel. Csak egyetlen ember jöhet szóba, aki még durvább Phoenixnél: a Pusztító.
Többet nem is kell tudni. A film nem a cselekmény csavarjaira épít, hanem arra a gyönyörű ütközésre, ami két kilencvenes évekbeli akcióhős és egy túlzottan kedves jövő között történik.
Stallone, Snipes és egy nagyon szórakozott gonosz
Sylvester Stallone John Spartanként azt hozza, amit tőle vártunk, de érezhetően élvezi, hogy ezúttal a saját imidzsén is lehet nevetni. A Rocky és a Rambo után ez az a szerep, ahol a nagy, morcos izomember kerül egy olyan közegbe, ahol minden mozdulata túl sok. Ez a halból kivett víz humor pedig rengeteget dob a filmen.
A show-t viszont Wesley Snipes lopja el. Simon Phoenix szőke, vigyorgó, kiszámíthatatlan káosz, Snipes pedig láthatóan úgy játssza, mintha a forgatás minden napja születésnap lett volna. Nem fenyegető gonosz a klasszikus értelemben, inkább egy elszabadult rajzfilmfigura, és ez pontosan illik a film hangneméhez. Ha valaki csak a Penge komor Snipesát ismeri, itt egészen más arcát fogja látni.
És ott van Sandra Bullock Lenina Huxley hadnagyként, aki szinte a film titkos fegyvere. A 2032-es rendőrnő, aki rajong a régi idők akciójáért, de fogalma sincs, hogyan működik a valóság, a film legjobb poénjait viszi. Bullock bája itt már teljes fényében ragyog, és nem véletlen, hogy rövidesen nagy sztár lett belőle.
Akik a háttérben tartják a jövőt
A mellékszereplők sem csak díszletek. Nigel Hawthorne Dr. Raymond Cocteauként a tökéletes, mosolygós rendszer arca, akinél az ember végig érzi, hogy a nagy nyugalom mögött valami nem egészen kóser. Hawthorne visszafogottsága remek ellenpont Snipes harsányságának.
Benjamin Bratt Alfredo Garcia szerepében, Rob Schneider Erwinként, Bob Gunton George Earle főnökként és Glenn Shadix Bobként mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a 2032-es Los Angeles hihetően nevetséges legyen. A jövő rendőrei tehetetlenek, kedvesek és kicsit szánalmasak, és ez a film humorának egyik legerősebb rétege.
Apró kiszólás a nevekhez: Lenina Huxley neve nem túl finom, de szeretnivaló kacsintás Aldous Huxley Szép új világára. Jelzi, hogy a film tudja, milyen disztópikus hagyományba lép be, csak éppen nem komolyan, hanem fülig érő vigyorral.
Marco Brambilla jövője: műanyag, fényes, és gyanúsan ismerős
Marco Brambilla rendezése nem akar mestermű lenni, és nem is az. Viszont pontosan érti, mit akar: egy pörgős, látványos akciófilmet, amelynek a díszlete maga is poén. A 2032-es világ fényes, rendezett és olyan barátságos, hogy az már szinte fenyegető. Az akciójelenetek vaskosak, puskaporosak, igazi kilencvenes évekbeli hangulatot árasztanak, és pont emiatt hatnak olyan jól, amikor a steril jövőbe robbannak be.
A legérdekesebb az, ahogy a film szatírája idővel egyre élesebb lett. Ami 1994-ben vicces túlzásnak tűnt, a mindent szabályozó, a kellemetlenséget kigyomláló, a szavakat is fertőtlenítő társadalom, az ma egészen máshogy hangzik. Nem állítom, hogy a film jövőbe látott, de hogy jobban öregedett sok komolyabban vett kortársánál, az biztos.
A 115 perces játékidő nagyrészt jól van kitöltve. Vannak üresjáratok, és a középső szakasz néha kicsit kanyarog, de a film mindig talál egy újabb poént vagy egy újabb robbanást, amivel visszarántja a nézőt.
Hol csúszik meg a fagyasztott hős?
Nem fogok úgy tenni, mintha A Pusztító hibátlan volna. A történet az alapötleten túl elég kiszámítható, és aki a sci-fi elemektől mély gondolatokat vár, az csalódni fog: a film inkább felveti a kérdéseket, mint végiggondolja őket. Az erőszakmentes társadalom kritikája ügyes, de néha túl kényelmesen áll be az oldalra, amely szerint egy jó verekedés mindent megold.
A látvány egy része meglátszik a korán, egyes megoldások ma már inkább bájosan retrók, mint lenyűgözők. Ugyanakkor ez nekem inkább erény: a film a saját korának lenyomata, és ezt nem kell szégyellnie.
- Ami nagyon működik: Snipes elszabadult alakítása, Bullock humora, a jövő szatírája.
- Ami kevésbé: a kiszámítható történetvezetés és néhány elhúzott jelenet.
- Ami meglepő: mennyire szórakoztató ma is.
Kultfilm vagy csak nosztalgia?
A kérdés jogos, hiszen a kilencvenes évek akciófilmjeinek jó része ma már csak a nosztalgia miatt nézhető. A Pusztító viszont más kategória. Nem azért szeretjük, mert régen szerettük, hanem mert a humora és a szatírája tényleg működik. A Robotzsaru és az Emlékmás mellett ez az a fajta akció-sci-fi, amely az erőszak mögé ironikus kommentárt is csempészett, csak sokkal játékosabban.
Ha valaki ma először látja, valószínűleg meglepődik, mennyire önironikus az egész. Stallone és Snipes nem a műfaj szent szobrait játsszák, hanem kinevetik őket, és ettől lesz az egész ennyire szerethető.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: A kilencvenes évek akciófilmjeinek rajongóinak, akik szeretik, ha a robbanások mellé jó adag humor és egy csipet szatíra is jár. Kötelező azoknak, akik Snipest a legőrültebb formájában szeretnék látni.
- Inkább hagyd ki, ha: Aki komoly, mélyen kidolgozott sci-fit keres, vagy nem bírja a túlzó, harsány akciót. A 16-os karika sem véletlen, kisebb gyerekeknek nem való.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Robotzsaru (1987), Az emlékmás (1990), Szökés New Yorkból (1981), Az ötödik elem (1997), Dredd (2012)
Gyakori kérdések
Mikor jelent meg A Pusztító?
A Pusztító premierje 1994. február 24-én volt.
Miről szól A Pusztító?
Simon Phoenix, a hírhedt bűnöző és John Spartan, a brutális zsaru egyaránt kriogenikus börtönbe kerül. 2032-ben, egy erőszakmentes társadalomban Phoenix kiszabadul, és csak Spartan képes megállítani.
Hány perces A Pusztító?
A film játékideje 115 perc.
Hány éves kortól nézhető A Pusztító?
A film 16 éven felülieknek ajánlott, kisebb gyerekekkel nem javasolt megnézni.
Kik szerepelnek A Pusztítóban?
Sylvester Stallone (John Spartan), Wesley Snipes (Simon Phoenix), Sandra Bullock (Lenina Huxley), Nigel Hawthorne (Dr. Raymond Cocteau), valamint Benjamin Bratt, Rob Schneider, Bob Gunton és Glenn Shadix.
Ki rendezte A Pusztítót?
A filmet Marco Brambilla rendezte, eredeti címe Demolition Man.
Megéri kiolvasztani 2026-ban is A Pusztítót?
Igen, és nem kicsit. A Pusztító az a ritka kilencvenes évekbeli akciófilm, amelyet nem kell mentegetni: hangos, vicces, néha buta, de mindig tudja, mit csinál. Snipes őrülete, Stallone önironikus morcossága és Bullock bája olyan kombináció, amit azóta sem nagyon sikerült lemásolni. Egy péntek esti nézésre ennél jobb társat keveset tudok elképzelni. Tegyél be egy pattogatott kukoricát, felejtsd el egy időre a jövőt, és nézd meg, hogyan látta azt 1994. Nagyobbat fogsz nevetni, mint gondolnád.