Az apa kritika: Anthony Hopkins és a film, amely kihúzza a talajt a lábunk alól
Vannak filmek, amiket nézünk, és vannak, amik velünk történnek meg: Az apa egyértelműen az utóbbi fajtából való. Florian Zeller drámája nem kívülről mutatja meg, milyen elveszíteni az emlékeinket, hanem beránt minket egy olyan fejbe, ahol semmi sem marad a helyén. Anthony Hopkins pedig olyat csinál, amitől napokig nem tud szabadulni az ember.
Kegyetlenül pontos, mélyen emberi dráma, amelyben Anthony Hopkins és Olivia Colman olyan közel visz a feledés rémületéhez, amennyire filmvászon egyáltalán képes.
Az apa előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2020. december 23. |
|---|---|
| Rendező | Florian Zeller |
| Szereplők | Anthony Hopkins, Olivia Colman, Mark Gatiss, Olivia Williams, Imogen Poots, Rufus Sewell |
| Műfaj | Drámák |
| Hossz | 97 perc |
| Ország | Francia filmek, Brit filmek |
Miről szól Az apa, spoilerek nélkül?
A kiindulópont első hallásra szinte hétköznapi. Az idősödő Anthony egyre nehezebben találja a helyét a világban: az emlékei cserben hagyják, és időnként a szeretteit sem ismeri fel. Lánya, Anne próbál segíteni rajta, de az apa makacsul, néha kifejezetten bántóan utasít el minden segítő kezet.
Ennyi a brief szerinti alaphelyzet, és többet nem is akarok elárulni, mert ennek a filmnek a legnagyobb ereje abban rejlik, ahogyan ezt a helyzetet elmeséli. Nem egy betegségről szóló, tankönyvszerű drámát kapunk, ahol a kamera tisztes távolságból, együttérző arccal figyel. Zeller ehelyett a néző lába alól is kihúzza a talajt. Ugyanaz a lakás, mégis mintha más volna. Ugyanaz a név, mégis más arc. Mi is ugyanúgy kapaszkodunk, mint Anthony, és ugyanúgy nem találunk fogódzót.
Ezért mondom, hogy ez nem klasszikus értelemben vett történet. Inkább élmény, mégpedig olyan, amelyet nem mindig kellemes átélni, de pontosan ettől lesz felejthetetlen.
Anthony Hopkins, aki itt mindent levetkőzik
Anthony Hopkinst mindenki ismeri, és valljuk be, sokan még mindig Hannibal Lecterként látják maguk előtt, A bárányok hallgatnak óta. Ez a szerep viszont pont az ellentéte annak a hideg, mindent kontrolláló figurának. Itt egy olyan embert játszik, akinek a kontroll percről percre csúszik ki a kezéből, és aki ezt ösztönösen, kétségbeesetten próbálja leplezni.
Amit Hopkins művel, az színészet a legmagasabb szinten. Az egyik pillanatban sármos, vicces, kedélyes öregúr, aki elbűvöli a környezetét, a másikban gyanakvó, sértett és kegyetlen, aztán hirtelen egy megrémült kisgyerek néz vissza ránk a szeméből. Ezek a váltások nem hatásvadászok, egyszerűen igazak. Aki látott már közelről idős szülőt vagy nagyszülőt elveszni a saját emlékei között, az felismeri ezeket a gesztusokat, és ez fáj.
Külön szót érdemel, hogy a karakter neve is Anthony. Lehet, hogy apróság, de nekem végig olyan érzésem volt, mintha a színész és a szerep között szinte eltűnne a határ.
Olivia Colman és a csendes összeomlás
Ha Hopkins a film vihara, Olivia Colman a csendje. Anne szerepe hálátlanabbnak tűnhet, hiszen neki többnyire reagálnia kell, tűrnie, nyelnie, mosolyognia akkor is, amikor belül darabokra hullik. Colman viszont pont ezekben a visszafogott pillanatokban a legerősebb. Egy félrenézés, egy elharapott mondat, egy fáradt sóhaj többet mond nála, mint másoknál egy hosszú monológ.
Colmant sokan A kedvenc vagy A korona óta szeretik, és itt is bizonyítja, hogy kevesen tudják ilyen hitelesen játszani a mindennapi, szerény, mégis elsöprő fájdalmat. Anne az a szereplő, akivel a néző jó része azonosulni fog: a gyerek, aki próbál jól cselekedni, és közben folyton azt érzi, hogy kevés.
A mellékszereplők is remekek. Imogen Poots Laura szerepében friss, élő energiát hoz, Rufus Sewell Paulként kellemetlenül feszült jelenlét, Mark Gatiss és Olivia Williams pedig a stáblistán egyszerűen csak „A férfi” és „A nő” néven szerepelnek, ami már önmagában sokat elárul arról, milyen játékot űz velünk a film. Ayesha Dharker Dr. Sarai szerepében rövid, de pontos.
Florian Zeller rendezése: amikor a díszlet is hazudik
Florian Zeller rendezőként a legnehezebb utat választotta, és ez a választás fizetődik ki a legjobban. A film nagy része zárt terekben játszódik, és ez nem kényelmi megoldás, hanem tudatos döntés. A lakás itt több, mint helyszín: ez Anthony elméjének térképe. Ahogy változik, ahogy apró részletek elmozdulnak benne, úgy válik egyre bizonytalanabbá minden, amit biztosnak hittünk.
Ami különösen tetszett, hogy Zeller soha nem magyarázza túl a dolgokat. Nem kapunk kis feliratokat, nem kapunk kényelmes visszaemlékezéseket, nem fogja meg a kezünket. Bízik a nézőben, és bízik abban, hogy a zavarodottság, amit érzünk, maga az üzenet. Ez helyenként frusztráló lehet, de pont ez a frusztráció az, ami közel hoz Anthonyhoz.
A 97 perces játékidő ráadásul tökéletes. Egy perccel sem hosszabb a kelleténél, nincs benne üresjárat, nincs benne felesleges kitérő. Feszes, sűrű, és pont ott ér véget, ahol kell.
Hol lehet nehéz befogadni?
Őszinte leszek: ez nem az a film, amit egy fárasztó hét után, pizzával a kanapén akarsz megnézni kikapcsolódásként. Az apa megterhelő, és ezt nem is próbálja tagadni. Aki éppen hasonló helyzetet él át a családjában, annak a film kifejezetten fájdalmas lehet, mert nem szépít és nem ad könnyű vigaszt.
Az is előfordulhat, hogy a szokatlan szerkezet egyes nézőket elidegenít. Aki lineáris, logikusan felépített történethez szokott, az elsőre zavarosnak érezheti, ami történik. Én ezt nem hibának tartom, hanem a film lényegének, de érthető, ha valakinek ez nem az ő műfaja.
Ha nagyon keresném a gyenge pontot, talán azt mondanám, hogy a film színházi gyökerei néha érezhetők: kevés helyszín, sok párbeszéd, kamaradráma hangulat. Engem ez egyáltalán nem zavart, sőt, de aki a mozitól nagy, látványos képeket vár, az máshol keresgéljen.
Miért marad veled még napokig?
Mert ez a film nem csak egy idős emberről szól. Rólunk szól, a szüleinkről, a félelmeinkről, arról a kérdésről, amit mindannyian hárítunk: mi lesz, amikor már nem mi irányítunk. És arról is, milyen gyereknek lenni, amikor a szerepek lassan felcserélődnek, és nekünk kell gondoskodnunk arról, aki valaha minket óvott.
Láttam már sok filmet, ami a feledésről, az öregedésről szól, de nagyon kevés olyat, ami ennyire kíméletlenül és mégis ennyi szeretettel nyúlt a témához. Az apa nem sajnálkozik a szereplőin, hanem megérti őket. És ez a különbség teszi igazán naggyá.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a karakterközpontú, színészi játékra épülő drámákat, és nem riadnak vissza attól, ha egy film mélyen megrázza őket. Anthony Hopkins és Olivia Colman rajongóinak kötelező.
- Inkább hagyd ki, ha: Akik könnyed kikapcsolódást vagy pörgős cselekményt keresnek, illetve akik épp friss, személyes veszteséget dolgoznak fel, nekik most talán túl nehéz lehet.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Szerelem (2012), Még mindig Alice (2014), Nebraska (2013)
Gyakori kérdések
Miről szól Az apa című film?
Az idősödő Anthony egyre nehezebben találja a helyét a világban, emlékei cserben hagyják, és időnként a szeretteit sem ismeri fel. Lánya, Anne segíteni próbál neki, de az apa minden segítséget elutasít.
Hány perces Az apa?
A film játékideje 97 perc.
Mikor volt Az apa premierje?
A film premierje 2020. december 23-án volt.
Ki rendezte Az apa című filmet?
A filmet Florian Zeller rendezte.
Kik szerepelnek Az apa című filmben?
A főszerepben Anthony Hopkins (Anthony) és Olivia Colman (Anne) látható, mellettük Mark Gatiss, Olivia Williams, Imogen Poots, Rufus Sewell, Ayesha Dharker és Roman Zeller játszik.
Milyen nemzetiségű film Az apa?
Az apa francia és brit koprodukcióban készült dráma.
Bele mersz nézni Anthony fejébe?
Ha egyetlen okot kellene mondanom, miért nézd meg Az apát, az Anthony Hopkins lenne. Ha kettőt, akkor Hopkins és Olivia Colman. De valójában a legjobb ok az, hogy ez a film olyasmit ad, amit nagyon kevés: megérteted vele valakinek a félelmét belülről, nem csak kívülről sajnálod. Készíts be zsebkendőt, kapcsold ki a telefont, és engedd, hogy összezavarjon. Nekem évek óta az egyik legerősebb dráma, és bátran mondom: kötelező darab.