Coraline és a titkos ajtó kritika: a legszebb rémálom, amit gyerekeknek valaha eladtak
Vannak mesék, amelyek altatnak, és vannak, amelyek után a gyerek égve hagyja a villanyt. A Coraline és a titkos ajtó egyértelműen a második fajta, és pont ezért lett belőle kultfilm. Henry Selick 2009-es animációs filmje úgy csomagol be egy tanmesét, hogy közben rendesen kirázza a hideg a felnőttet is.
Az egyik legbátrabb és legszebb animációs film, amit Hollywood családi filmnek mert nevezni: elbűvöl, aztán kíméletlenül megrémít.
A film adatai
| Magyar bemutató | 2009. március 12. |
|---|---|
| Rendező | Henry Selick |
| Szereplők | Dakota Fanning, Teri Hatcher, Jennifer Saunders, Dawn French, Keith David, John Hodgman |
| Műfaj | Animációs filmek, Családi filmek, Fantasy filmek, Horrorfilmek |
| Hossz | 100 perc |
| Korhatár | 12 éven felülieknek |
| Ország | Amerikai filmek |
Egy ajtó, ami mögött minden jobb. Túl jó.
A történet alapja egyszerű, és pont ettől működik ennyire. Coraline Jones egy kalandvágyó, tizenegy éves lány, akinek az otthona finoman szólva sem az álmai helye. Unatkozik, a szülei elfoglaltak, a környezete szürke, és ő úgy érzi, senki sem figyel rá igazán. Aztán rábukkan egy másik világra, amely az ő frusztráló otthonának furcsán idealizált változata. Minden színesebb, kedvesebb, figyelmesebb, mintha valaki pontosan tudná, mire vágyik.
És itt kezdődik a baj. Mert ez a tökéletes világ baljós titkokat rejt, és a film egyik legnagyobb erénye, hogy nem rohan el ezzel. Hagyja, hogy mi is beleszeressünk ebbe a csodaországba, hogy velünk is megtörténjen az, ami Coraline-nal: hogy elhiggyük, végre jár nekünk valami jó. Spoilerezni nem fogok, de annyit elárulhatok, hogy a film tökéletesen érti, mitől ijesztő egy túl szép ajánlat.
Ez a fajta mese ősi, a „vigyázz, mit kívánsz” típusú történetek egyik legokosabb modern változata. Csak éppen olyan formában, amitől egy felnőtt is kényelmetlenül fészkelődik a kanapén.
Henry Selick, a sötét bábszínház mestere
Henry Selick nevét azok is ismerik, akik nem tudják, hogy ismerik: ő rendezte a Karácsonyi lidércnyomást, azt a filmet, amelyről sokan ma is azt hiszik, hogy kizárólag Tim Burton műve. Selick viszont itt bebizonyítja, hogy a hátborzongató, mégis gyönyörű animáció nem csak egy ember védjegye. A Coraline az ő filmje, minden kockájával.
Ami a rendezésben lenyűgöz, az a türelem. Selick nem ijesztget olcsón, nincsenek felugró rémek minden harmadik percben. Ehelyett a hangulatot építi, apránként, ahogy egy kellemes este lassan átfordul rossz álomba. A két világ közti különbséget nem harsány effektekkel, hanem színekkel, fényekkel, apró gesztusokkal érzékelteti, és amikor a film végül odacsap, annak súlya van.
Száz perc a játékidő, ami animációs filmnél kicsit hosszabb a megszokottnál, de én egyetlen percét sem vágnám ki. A tempó lassú, ez igaz, de a lassúság itt fegyver.
Hangok, amik mögött arcok vannak
A szinkronstáb (az eredeti változatról beszélek) egyszerűen remek. Dakota Fanning Coraline-ja nem az a cukormázas mesehősnő, akit az animációs filmek annyira szeretnek. Durcás, kíváncsi, néha kifejezetten idegesítő, vagyis pontosan olyan, mint egy igazi tizenegy éves. Ettől lesz hiteles, és ettől drukkolunk neki akkor is, amikor hülyeséget csinál.
A film igazi csillaga azonban Teri Hatcher, aki kettős szerepet kap: ő Mel Jones, Coraline édesanyja, és ő az Other Mother, vagyis a Másik Anya is. Ez a kettősség a film szíve, és Hatcher hangjában ott van minden: a fáradt, kissé rideg anya, és a túl édes, túl figyelmes másik, akinek a mosolyától a hátunkon fut végig a hideg. Ugyanígy duplázik John Hodgman is Charlie Jones és a Másik Apa szerepében.
A mellékszereplők külön élvezetet nyújtanak. Jennifer Saunders és Dawn French, a brit komédia legendás párosa, Miss Spink és Miss Forcible figuráit hozza, szintén mindkét világban. Ian McShane Mr. Bobinskyként egészen elképesztő, Robert Bailey Jr. Wybie szerepében hozza a kicsit kínos, de szerethető szomszédfiút, Keith David pedig a Macska hangjaként olyan bársonyos, baljós, ironikus alakítást tesz le, hogy kedvem lenne egy külön filmet nézni csak róla.
Látvány, amibe bele lehet szeretni (és amitől félni lehet)
Vizuálisan a Coraline 2026-ban is lenyűgöző, és ez nem kis teljesítmény egy 2009-es animációs filmtől. Rengeteg digitális animáció öregedett meg csúnyán azóta, ez a film viszont olyan, mintha kézzel készült műtárgy lenne: tapintható, részletgazdag, minden sarkában van valami, amin megakad a szem.
A két világ közti kontraszt zseniális. A valódi otthon színtelen, nyirkos, szinte szagát érezni a dohos falaknak. A másik világ ezzel szemben dús, ragyogó, varázslatos, és pont ez a túlzott szépség teszi gyanússá. Ahogy a film halad előre, a csoda egyre inkább torzul, és a látvány, ami eddig elbűvölt, lassan nyomasztóvá válik. Kevés film tudja ennyire tudatosan a saját szépségét a néző ellen fordítani.
A zene és a hangzás ugyanebben a hullámhosszban mozog: játékos, dallamos, mesés, de mindig van benne valami nyugtalanító, valami kicsit hamis hang, ami szól, hogy ne bízz meg ebben túlságosan.
Tényleg gyerekfilm ez?
Ez az a kérdés, amin a szülők évek óta vitatkoznak, és megértem miért. A Coraline műfaji besorolása önmagában beszédes: animációs, családi, fantasy és horror egyszerre. Nálunk 12 éven felülieknek ajánlott, és szerintem ez teljesen indokolt.
A film nem véres, nem brutális, de a félelem, amivel dolgozik, nagyon mély és nagyon gyerekes, a szó legjobb értelmében. Az a rettegés, hogy a szüleink nem azok, akiknek gondoljuk, hogy a biztonság csak álca, hogy valaki, aki kedves velünk, valójában valami mást akar. Ezek a félelmek egy kisgyereket sokkal jobban megérinthetnek, mint egy felnőttet, akit egy szörny látványa ijeszt meg.
Egy érzékenyebb nyolcévesnek én nem tenném be egyedül. Egy kalandvágyó tizenkét évesnek viszont kötelező darab, és felnőttként is bőven van mit felfedezni benne: a film arról is szól, mennyire könnyű elégedetlennek lenni azzal, amink van, és mennyire veszélyes, ha valaki ezt az elégedetlenséget kihasználja.
Hol bicsaklik meg?
Kevés helyen, de azért becsületből elmondom. A film első harmada lassú, és aki gyors tempójú, poénokkal teli animációhoz szokott, az elsőre unatkozhat. Coraline karaktere sem mindenkinek fog azonnal tetszeni: a lány eleinte nyafogós és elégedetlen, és ehhez türelem kell, amíg a film megmutatja, hogy ez szándékos.
A másik kockázat a célközönség: a Coraline két szék között ül. A kisebbeknek túl ijesztő, egy bizonyos típusú felnőttnek pedig „csak egy rajzfilm”. Aki azonban hajlandó komolyan venni, annak ez a kettősség éppen az erőssége lesz.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a sötét, gyönyörű meséket, a különleges animációt és a hangulatos, lassan építkező borzongást. Tizenkét év fölötti gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
- Inkább hagyd ki, ha: Kisgyerekeknek és érzékeny nézőknek, akiket nyugtalanít a nyomasztó hangulat, illetve azoknak, akik pörgős, vicces családi animációra vágynak.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Karácsonyi lidércnyomás (1993), Chihiro Szellemországban (2001), A halott menyasszony (2005), ParaNorman (2012), Labirintus (1986)
Gyakori kérdések
Miről szól a Coraline és a titkos ajtó?
Egy kalandvágyó, 11 éves lány egy másik világra bukkan, amely frusztráló otthonának furcsán idealizált változata, ám ez a világ baljós titkokat rejt.
Hány perces a Coraline és a titkos ajtó?
A film 100 perc hosszú.
Hány éves kortól nézhető a Coraline?
A film 12 éven felülieknek ajánlott, mivel az animációs és családi film műfaja mellett horrorelemeket is tartalmaz.
Ki rendezte a Coraline és a titkos ajtót?
A filmet Henry Selick rendezte.
Mikor jelent meg a Coraline és a titkos ajtó?
A film premierje 2009. március 12. volt.
Kik a Coraline és a titkos ajtó hangjai?
Az eredeti változatban Coraline hangja Dakota Fanning, az anyát és a Másik Anyát Teri Hatcher, a Macskát Keith David, Mr. Bobinskyt Ian McShane szólaltatja meg, mellettük John Hodgman, Jennifer Saunders, Dawn French és Robert Bailey Jr. hallható.
Érdemes ma is kinyitni ezt a titkos ajtót?
Igen, és nem is egyszer. A Coraline és a titkos ajtó azon ritka filmek egyike, amelyek minden újranézéskor mást mutatnak: gyerekként kalandot és rémálmot, felnőttként egy okos, keserű mesét az elégedetlenségről és a túl szép ígéretek áráról. Henry Selick filmje több mint másfél évtizeddel a premier után is frissebb, bátrabb és szebb, mint a legtöbb mai animáció. Csak egy tanács: ha gyerekkel nézed, maradj mellette. Lehet, hogy a végén nem ő lesz az, aki égve hagyja a villanyt.