Elvis kritika: Baz Luhrmann csillogó, fülsiketítő rock and roll lázálma
Baz Luhrmann nem életrajzi filmet forgatott, hanem egy két és fél órás, neonfényben fürdő koncertet, amelyben a Király csípője az atombomba. Az Elvis nem csendes, nem visszafogott és nem tisztelettudó, és pontosan ettől működik. Középpontjában pedig egy furcsa, mérgező kapcsolat áll: a sztár és az ember, aki megcsinálta, majd szép lassan felemésztette.
Hangos, túlzó és néha fárasztó, de Austin Butler olyan alakítást hoz, amiért egyedül is megéri leülni elé.
Elvis előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2022. június 23. |
|---|---|
| Rendező | Baz Luhrmann |
| Szereplők | Austin Butler, Tom Hanks, Olivia DeJonge, Helen Thomson, Richard Roxburgh, Kelvin Harrison Jr. |
| Műfaj | Zenés filmek, Történelmi filmek, Drámák |
| Hossz | 159 perc |
| Korhatár | 12 éven felülieknek |
| Ország | Ausztrál filmek, Amerikai filmek |
Miről szól? Egy sztár, akit egy szélhámos szemével látunk
Az Elvis Presley-ről szóló filmek és dokumentumfilmek száma szinte követhetetlen, ezért Luhrmann okosan nem a megszokott ösvényen indul el. A történetet nem Elvis meséli, hanem titokzatos menedzsere, a magát csak „Ezredesnek” szólíttató Tom Parker. Ez a nézőpont az egész film kulcsa: amit látunk, azt egy olyan ember szűrőjén keresztül látjuk, akinek minden oka megvan arra, hogy kicsit kiszínezze a saját szerepét.
A két férfi kapcsolata több mint húsz évig tartott, és a film ezt a hullámzó, hol barátságra, hol nyílt gyűlöletre emlékeztető köteléket követi végig. Ott vagyunk a pálya elején, amikor Elvis még csak egy fura srác, aki másképp mozog és másképp énekel, mint a többiek. Ott vagyunk, amikor addig példátlan hírnévvel sztárrá emelkedik. És ott vagyunk akkor is, amikor megismeri élete legfontosabb nőjét, Priscillát. Közben a háttérben Amerika háborúba megy, elveszíti az ártatlanságát, és megváltozik az egész világ.
Spoilerektől nem kell tartani abban az értelemben, hogy a legtöbben tudják, hogyan alakult Elvis élete. A film izgalma inkább abban rejlik, hogyan meséli el ezt, és ki meséli.
Austin Butler, aki nem utánoz, hanem lesz
Kezdjük a lényeggel: Austin Butler elképesztő. Az ilyen szerepek veszélye mindig az, hogy a színész egy jól begyakorolt Elvis-imitátorrá válik, aki megvan a mozdulatokból, a hanghordozásból, a felhúzott ajakból, de lélek nincs mögötte. Butler ezt a csapdát elkerüli. Az ő Elvise félénk, sérülékeny, a színpadon viszont szinte elektromos áramot ad le, és a két állapot közti átmenet hihetetlenül természetesnek hat.
A koncertjelenetekben látszik igazán, mit tud. A tömeg reakciója, a sikítozás, az, ahogy a közönség szinte transzba esik: Butler ezt nem eljátssza, hanem elhiteti. Érteni lehet belőle, miért volt Elvis a maga korában botrányos és miért volt ellenállhatatlan egyszerre. Ha valaki a filmből csak egy dolgot visz haza, az ez az alakítás lesz.
Mellette Olivia DeJonge Priscillaként kevesebb teret kap, mint amennyit megérdemelne, de a kevés jelenetében is hozza azt a csendes erőt, ami ellensúlyozza a körülötte zajló őrületet. Helen Thomson és Richard Roxburgh Gladys és Vernon Presley szerepében a család melegét és törékenységét adják, és Gladys figurája különösen sokat tesz hozzá Elvis érzelmi hátteréhez. Kelvin Harrison Jr. B.B. Kingként pedig rövid, de emlékezetes jelenléttel idézi meg azt a zenei világot, amiből Elvis hangja táplálkozott.
Tom Hanks, ahogy még sosem akartuk látni
Tom Hanks évtizedek óta Amerika nagybácsija: a jó szándékú, megbízható, szerethető hős a Forrest Gumptól a Ryan közlegény megmentéséig. Itt viszont egy kétes, manipulatív, a saját hasznát mindenek elé helyező figurát játszik, vastag smink és furcsa akcentus mögé bújva.
Őszintén szólva megosztó, amit csinál. Van, akinek ez a karikatúrába hajló játék briliáns választás, hiszen Parker eleve egy színpadias szélhámos, aki ügyesen eladja magát. Nekem néha túl soknak tűnt: a protézisek és a hangsúlyok miatt időnként inkább egy jelmezt látok, mint egy embert. Ugyanakkor a film legérdekesebb kérdése az, hogy a menedzser a saját narrációjával mennyire próbálja tisztára mosni magát, és ebben Hanks jól működik: soha nem tudjuk teljesen, mikor hihetünk neki.
A Butler és Hanks közti feszültség a film gerince. Amikor ők ketten egy jelenetben vannak, a film hirtelen csendesebb és veszélyesebb lesz, és ezek a pillanatok sokszor erősebbek, mint a nagy show-számok.
Baz Luhrmann és a túlzás művészete
Aki látta a Moulin Rouge!-t, a Rómeó + Júliát vagy A nagy Gatsbyt, pontosan tudja, mire számíthat. Luhrmann nem ismeri a visszafogottság fogalmát. Gyors vágások, osztott képernyők, forgó kamera, csillogás minden mennyiségben, és olyan tempó, mintha az egész film egy energiaital-reklám lenne a hatvanas évekből.
Ez az Elvis esetében sokkal jobban illik a témához, mint gondolnánk. Elvis maga is túlzás volt, a megjelenése, a hatása, a karrierje és a bukása is. Luhrmann stílusa ezt az élményt adja vissza: az első egy órában szinte levegőt sem kapunk, olyan sodró a film. A rendező ráadásul bátran kever régit és újat a zenében is, és ezzel nem múzeumi tárlatot csinál Elvisből, hanem élő, pulzáló figurát.
- Ami működik: a koncertjelenetek, a látványvilág, a zene energiája és Butler.
- Ami kevésbé: a tempó a második felében egyenetlen, és néha úgy érezzük, inkább egy montázst nézünk, mint drámát.
Ahol a flitter alatt megreped a film
A 159 perc hosszú, és ezt érezni is. A film ritmusa annyira rá van pörgetve az első felére, hogy amikor a történet a sötétebb évek felé fordul, a tempóváltás néha kizökkentő. Egyes életszakaszok szinte elrepülnek, mások meg talán indokolatlanul hosszúra nyúlnak.
A másik gond, hogy a filmet annyira elviszi a látvány, hogy a mellékszereplők, főleg Priscilla, gyakran csak díszletként vannak jelen. Egy életrajzi drámától az ember várna valamivel több csendes, emberi pillanatot, és Luhrmann ezeket néha egyszerűen áttapossa egy újabb nagy jelenettel.
Mégis: ezek a hibák nagyrészt abból fakadnak, hogy a film mindent akar, egyszerre. És inkább legyen egy bátor, túlzó, néha fárasztó film, mint egy újabb steril, unalmas, kipipálós életrajzi mozi.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Elvis-rajongóknak, zenés filmek kedvelőinek és mindenkinek, aki szereti Baz Luhrmann harsány, látványorgia-szerű stílusát. Austin Butler alakítása miatt azoknak is, akik csak egy nagy színészi produkcióra vágynak.
- Inkább hagyd ki, ha: Annak, aki csendes, visszafogott, dokumentarista életrajzi filmre számít, vagy akit a gyors vágások és a hosszú, közel háromórás játékidő eleve elriasztanak.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Bohém rapszódia (2018), Rocketman (2019), A nyughatatlan (2005), Moulin Rouge! (2001), A nagy Gatsby (2013)
Gyakori kérdések
Mikor jelent meg az Elvis film?
Az Elvis premierje 2022. június 23-án volt.
Hány perces az Elvis?
A film 159 perces, vagyis majdnem két óra negyven perc.
Hány éves kortól nézhető az Elvis?
A film 12 éven felülieknek ajánlott.
Ki játssza Elvist a filmben?
Elvis Presleyt Austin Butler alakítja, menedzserét, Tom Parker ezredest pedig Tom Hanks.
Ki rendezte az Elvis filmet?
A filmet Baz Luhrmann rendezte, ausztrál és amerikai produkcióban.
Miről szól az Elvis?
Elvis Presley életéről, menedzsere, Tom Parker szemén keresztül elmesélve, a kettejük közti több mint húszéves, hullámzó kapcsolatra fókuszálva.
Megéri leülni a Király elé majdnem három órára?
Igen, de tudd, mire vállalkozol. Az Elvis nem az a film, amit félszemmel nézel a telefonod mellett: hangos, gyors, túlcsorduló, és pont ettől lesz élmény. Luhrmann stílusa néha agyonnyomja a drámát, Tom Hanks alakítása megosztó, a hossz pedig a végére érezhető. Viszont Austin Butler olyan energiával tölti meg a vásznat, hogy ezek a hibák szinte eltörpülnek mellette. Ha szereted a zenét, a nagy gesztusokat és az olyan filmeket, amelyek nem félnek túlzásba esni, akkor ez a te estéd lesz. Hangosítsd fel nagyon.