Hegylakó kritika: csak egy maradhat, és ez a film évtizedek óta tartja magát
Vannak filmek, amelyek minden logika ellenére túlélnek mindent, és a Hegylakó pontosan ilyen: akárcsak a hőse, egyszerűen nem hajlandó meghalni. Russell Mulcahy kardos fantasyje skót felföldet, New York-i sikátorokat és évszázados párbajokat kever össze egy olyan lendülettel, amit ma már alig mernek bevállalni. Tökéletes film? Dehogy. Felejthetetlen? Abszolút.
Kicsit bumfordi, kicsit giccses, de olyan szenvedéllyel és stílussal megcsinált kultuszfilm, amelyet ma is öröm újranézni.
A film adatai
| Magyar bemutató | 1989. január 26. |
|---|---|
| Rendező | Russell Mulcahy |
| Szereplők | Christopher Lambert, Roxanne Hart, Clancy Brown, Sean Connery, Beatie Edney, Alan North |
| Műfaj | Kalandfilmek, Akciófilmek, Fantasy filmek |
| Hossz | 112 perc |
| Korhatár | 16 éven felülieknek |
| Ország | Brit filmek, Amerikai filmek |
Egy skót, aki nem tud meghalni: miről szól a Hegylakó?
Connor MacLeod 1518-ban születik a skót felföldön, és első csatájában, a szomszéd klán elleni összecsapásban halálos sebet kap. Csakhogy nem hal meg. A falu, finoman szólva, nem fogadja kitörő örömmel a csodát, Connor élete pedig ettől a pillanattól teljesen más pályára áll.
A fordulópont egy spanyol kalandor, Ramirez felbukkanása, aki a szárnyai alá veszi a fiatal skótot, és elárulja neki a nagy titkot: mindketten a halhatatlanok közé tartoznak, és őket csak lefejezéssel lehet megölni. Ennél is fontosabb a játékszabály: a halhatatlanok egymással vívnak párviadalokat, és a végén csak egyetlenegy maradhat.
A film aztán nagyot ugrik, és a XX. század végi New Yorkban mutatja meg MacLeodot, aki évszázadnyi küzdelem után a végső összecsapásra készül. Az ellenfél nem akárki: a Kurgan, a megtestesült gonosz, akivel szemben már nemcsak Connor élete, hanem az egész emberiség sorsa a tét. Ennél többet nem is érdemes tudni előre, a film varázsa amúgy is abban rejlik, ahogy ezt a két idősíkot egymásba fűzi.
Lambert, Connery és egy szörnyeteg, akit Clancy Brownnak hívnak
Kezdjük a nyilvánvaló iróniával: a skót hegylakót egy francia színész, Christopher Lambert játssza, a spanyol Ramirezt pedig a világ talán leghíresebb skótja, Sean Connery. Papíron ez vicc, a vásznon valahogy mégis működik. Lambertnek van egy furcsa, szinte földöntúli jelenléte, az a révedő, kicsit szomorú tekintet, ami tökéletesen illik egy emberhez, aki már túl sok mindenkit eltemetett. Nem a legárnyaltabb alakítás a világon, de a szerephez pont ez a melankolikus távolságtartás kell.
Connery viszont ellopja a filmet, ahányszor csak felbukkan. Ramirezként színtiszta öröm nézni: elegáns, ironikus, bölcs és pimasz egyszerre, és már az első pillanatban látszik, hogy a színész remekül szórakozik. A mester és tanítvány közötti jelenetek a film szíve, és ezek azok, amelyekre évek múltán is emlékezni fog az ember.
És akkor ott van Clancy Brown Kurganja, amely egyszerűen az egyik legjobb nyolcvanas évekbeli filmgonosz. Brutális, hangos, rémisztő, és közben valami beteges humorérzékkel bír, amitől még kiszámíthatatlanabb. Egy ilyen filmben a főgonosz minősége dönt el mindent, és Brown messze túlteljesít.
A mellékszereplők közül Roxanne Hart Brenda J. Wyattként a jelen idejű szál kapaszkodója, Beatie Edney pedig Heather MacLeodként a múltbéli rész érzelmi magját adja. Alan North és Jon Polito nyomozópárosa, valamint Sheila Gish Rachel Ellensteinje kisebb, de fontos színfoltok.
Russell Mulcahy, a videoklipek embere a mozivásznon
Russell Mulcahy rendezése a film legnagyobb erénye és egyben legmegosztóbb pontja. Ez a Hegylakó vizuálisan rendkívül magabiztos: merész kameramozgások, látványos átvezetések a múlt és a jelen között, füstös, neonfényes New York és ködös, vadregényes skót tájak. Az átkötések, amelyekkel egyik időből a másikba ugrunk, ma is meglepően ötletesek, és sok későbbi filmnél kreatívabbak.
Ugyanez a stílus néha túlzásba is esik. Vannak jelenetek, ahol a forma fontosabb a tartalomnál, és a vágás inkább hatásvadász, mint ahogy a jelenet igényelné. Csakhogy pont ettől van a filmnek egyedi karaktere. Egy visszafogottabb rendező kezében valószínűleg egy tisztességes, de felejthető kardozós film lett volna belőle. Mulcahy viszont olyan energiával dobta össze, hogy nehéz elfelejteni.
A Queen, avagy a zene, ami halhatatlanná tette
Nem lehet úgy beszélni a Hegylakóról, hogy ne essen szó a zenéről. A Queen dalai nélkül ez egészen más film lenne, és én bátran mondom: kevesebb. A Who Wants to Live Forever a film legszebb, legfájdalmasabb részeihez szól, és olyan érzelmi súlyt ad nekik, amit a forgatókönyv önmagában talán nem tudna elérni. A Princes of the Universe pedig maga a nyolcvanas évek pátosza, tömény rockos önbizalommal.
Ritkán fordul elő, hogy egy filmzene ennyire összeforr a filmmel. Aki egyszer látta a Hegylakót, az bizonyos dalokat már soha nem fog tudni nélküle hallgatni, és ez a legnagyobb dicséret, amit egy soundtrack kaphat. Ezért ad a pontozásban a zene maximumot.
Hol billeg meg a halhatatlanság?
Legyünk őszinték: a Hegylakó nem hibátlan. A jelen idejű szál, főleg a nyomozós rész és a Brendával kialakuló kapcsolat, jóval kevésbé izgalmas, mint a múltbéli fejezetek. Amikor a film New Yorkban időzik, néha leül, és az ember azon kapja magát, hogy várja a következő visszaugrást Skóciába vagy egy újabb Ramirez-jelenetet.
A párbeszédek egy része ma kissé fennkölt, a kardvívások koreográfiája pedig a mai akciófilmekhez szokott szemnek lassúnak tűnhet. A korabeli effektek is helyenként megmutatják a korukat. Ezek viszont nekem inkább a film bájához tartoznak, mint a hibáihoz. Ez a film komolyan veszi magát, de közben nem szégyelli, hogy egy elképesztően szórakoztató, kicsit túltolt kalandfilm, és ez a kettősség adja a hangulatát.
A 16-os korhatár nem véletlen: a lefejezések központi motívumok, az erőszak pedig érezhető, még ha nem is öncélúan véres.
Miért beszélünk róla még mindig?
A Hegylakó sikere egy egyszerű, de zseniális alapötletben rejlik. A halhatatlanság itt nem ajándék, hanem átok: Connor újra és újra elveszíti azokat, akiket szeret, miközben ő maga változatlan marad. Ez a melankólia emeli ki a filmet a korszak többi kardos kalandja közül. Van benne egy csendes szomorúság, ami az akciójelenetek mögött végig ott lüktet.
Emellett ott a felejthetetlen mondat, a csak egy maradhat, amely azóta a popkultúra része lett. Kevés film mondhatja el magáról, hogy egyetlen sorral ekkora nyomot hagyott. A Hegylakó olyan, mint egy régi, kopott bőrdzseki: lehet, hogy nem ez a legelegánsabb darab a szekrényben, de mindig visszanyúlsz érte.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a nyolcvanas évek stílusos, pátoszos kalandfilmjeit, a kardpárbajokat és a Queen zenéjét. Sean Connery rajongóinak kötelező.
- Inkább hagyd ki, ha: Akit zavar a korabeli látvány, a kissé lassú vívójelenetek és a túlzó hangulat, vagy aki modern, feszes akciófilmet vár, csalódni fog.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Conan, a barbár (1982), Sólyomasszony (1985), Nagy zűr kis Kínában (1986), Flash Gordon (1980)
Gyakori kérdések
Miről szól a Hegylakó?
Connor MacLeod a XVI. századi skót felföldön születik, és kiderül róla, hogy halhatatlan. Mentora, Ramirez felkészíti a halhatatlanok közötti párviadalokra, amelyek végén csak egy maradhat. A XX. század végi New Yorkban kell szembenéznie ősellenségével, a Kurgannal.
Hány perces a Hegylakó?
A film 112 perc hosszú.
Milyen korhatár-besorolású a Hegylakó?
A film 16 éven felülieknek ajánlott.
Gyerekkel nézhető a Hegylakó?
Kisebb gyerekeknek nem ajánlott, a 16-os korhatár a kardpárbajok és a lefejezések miatt indokolt.
Ki rendezte a Hegylakót?
A filmet Russell Mulcahy rendezte, brit és amerikai közreműködéssel készült.
Kik szerepelnek a Hegylakóban?
A főszerepben Christopher Lambert látható Connor MacLeodként, mellette Sean Connery Ramirezként, Clancy Brown a Kurganként, valamint Roxanne Hart és Beatie Edney.
Megéri ma is előkeríteni a kardot és a Hegylakót?
Igen, ezerszer igen. A Hegylakó nem a legcsiszoltabb film, amit valaha láttál, de ritka az olyan alkotás, amelyben ennyi szív, stílus és merészség van egyszerre. Connery karizmája, Clancy Brown félelmetes gonosza, Mulcahy vizuális lendülete és a Queen halhatatlan dalai együtt olyan élményt adnak, ami évtizedek múltán is működik. Ha még nem láttad, pótold egy esős estén. Ha pedig láttad, tudod, hogy újra meg fogod nézni. Mert ahogy a film mondja: csak egy maradhat, és a kardos kultuszfilmek között ez a cím jó eséllyel a Hegylakóé.