JátszMa kritika: David Fincher csapdája, amiből Michael Douglas sem talál kiutat
Van az a születésnapi ajándék, amit jobb lenne vissza sem csomagolni. David Fincher JátszMája pontosan erről szól: egy hideg, mindent kontrolláló bankárról, akinek az öccse olyan játékot ad, ami szép lassan felzabálja az életét. Majdnem három évtized után is ugyanúgy szorítja a torkot, mint 1998-ban a magyar mozikban.
Feszes, paranoiás és pimaszul szórakoztató Fincher-thriller, amely Michael Douglas egyik legjobb alakításával dolgozik, még ha a logikája néha a hajánál fogva rángat is.
JátszMa előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 1998. március 5. |
|---|---|
| Rendező | David Fincher |
| Szereplők | Michael Douglas, Sean Penn, Deborah Kara Unger, James Rebhorn, Peter Donat, Carroll Baker |
| Műfaj | Drámák, Thrillerek, Misztikus filmek |
| Hossz | 129 perc |
| Korhatár | 16 éven felülieknek |
| Ország | Amerikai filmek |
Miről szól a JátszMa? Spoiler nélkül, ígérem
Nicholas Van Orton pénzügyi zseni, bankár, és nagyjából olyan meleg ember, mint egy márványpult januárban. Egyedül él, mindent kézben tart, a születésnapját is úgy kezeli, mint egy kellemetlen tételt a naptárban. Ekkor jelenik meg az öccse, Conrad, egy különös ajándékkal: egy személyre szabott játékkal.
Ami először bizarr úri szórakozásnak tűnik, hamar átfordul valami egészen másba. A szabályok folyamatosan változnak, a tét egyre nő, és Nicholas egy ponton már nem tudja megmondani, hol ér véget a színjáték és hol kezdődik a valóság. Ennél többet nem is érdemes tudni róla, mert a JátszMa azon a fajta filmen, amit minél tisztább lappal néz az ember, annál jobban üt.
A film eredeti címe The Game, a magyar forgalmazó pedig egy egészen szellemes szójátékkal hozta át: JátszMa. A kis nagybetű pont azt a kettősséget sűríti, amiről a film szól: játék, de ma, itt, élesben.
Michael Douglas, a jéghideg ember, aki elkezd olvadni
Michael Douglas ebben a korszakban a kontrollmániás, pénzszagú férfiak koronázatlan királya volt, gondoljunk csak a Tőzsdecápákra. A JátszMa okosan épít erre az imázsra, majd szisztematikusan szétveri. Douglas Nicholasa az első percekben szinte elviselhetetlen: arrogáns, távolságtartó, mindenkit alkalmazottként kezel. Aztán ahogy a játék elkezdi kiszakítani a megszokott közegéből, látjuk, ahogy a páncél repedezik.
Az alakítás legnagyobb erénye, hogy Douglas nem kér tőlünk szimpátiát. Nem játssza el a sebzett lelket idő előtt, hagyja, hogy a karakter tényleg kínosan, néha nevetségesen essen szét. Ettől lesz hiteles minden pillanat, amikor a nézőnek mégis drukkolnia kell neki.
Sean Penn Conradként jóval kevesebb vásznon töltött időt kap, de az a fajta színész, akinek egy belépő is elég ahhoz, hogy a levegő megváltozzon. A két testvér közötti feszültség, a kiégett, kiszámíthatatlan öcs és a mereven tökéletes báty kontrasztja adja a film érzelmi alapját.
A mellékszereplők, akikben sosem bízhatsz meg
Egy paranoiás thrillerben a mellékszereplőknek kettős feladatuk van: hihetőnek kell lenniük és gyanúsnak is. A JátszMa ebben mesteri. Deborah Kara Unger Christine szerepében rejtélyes, nehezen olvasható jelenlét, akiről sosem tudod eldönteni, hogy szövetséges vagy csapda. Ez nem hiba, hanem pontosan a szerep lényege.
James Rebhorn Jim Feingoldként a mosolygós, udvarias hivatalnok archetípusát hozza, és pont ettől borzongató. Peter Donat Samuel Sutherlandként, Carroll Baker Ilsaként, Anna Katarina Elizabethként és Armin Mueller-Stahl Anson Baerként teszi teljessé azt a mozaikot, amelyben minden arc egy lehetséges hazugság.
- Deborah Kara Unger: titokzatos, kiszámíthatatlan, a film egyik legjobb húzása.
- James Rebhorn: a hétköznapi udvariasság mögötti fenyegetés mintapéldája.
- Armin Mueller-Stahl: rövid, de emlékezetes jelenlét, a súlya messze meghaladja a játékidejét.
Fincher, a kontroll mestere a kontroll elvesztéséről
Van valami gyönyörűen ironikus abban, hogy a filmtörténet egyik legmegszállottabban precíz rendezője, David Fincher csinált filmet arról, milyen az, amikor valaki elveszíti az irányítást. A Hetedik után vagyunk, a Harcosok klubja előtt, és a JátszMa tökéletesen mutatja, hogyan formálódik az a sötét, hűvös, szinte klinikai Fincher-stílus, amit később annyian próbáltak lemásolni.
A képek ragyogóan sötétek, a terek túlrendezettek, minden snitt mintha azt súgná, hogy valaki figyel. Fincher nem siet, a 129 perces játékidőt arra használja, hogy fokozatosan, csavarról csavarra húzza meg a feszültséget. Az első félóra szándékosan steril és lassú, mert látnunk kell, milyen életet zúz majd szét a játék.
Amit különösen szeretek: Fincher a nézővel is játszik. Ugyanúgy nem tudjuk, mi a valóság, mint Nicholas. Minden gyanús jelzésnél mi is hátrébb lépünk, mi is keressük a kamerát a sarokban.
Hol inog meg a kártyavár?
Nem lenne őszinte kritika, ha nem mondanám ki: a JátszMa logikája bizonyos pontokon erősen próbára teszi a hiszékenységünket. Ez az a fajta film, amit utólag, egy pohár bor mellett, ha az ember elkezd szétszedni, akkor találni benne varratokat. A kérdés az, hogy ez zavar-e menet közben, és nálam a válasz: alig.
A másik kockázat a főhős. Aki nem tud mit kezdeni egy kezdetben ellenszenves karakterrel, annak az első harmad hosszúnak tűnhet. Fincher ugyanis nem udvarol, hagyja, hogy Nicholas rideg legyen, és csak türelemmel jutalmaz.
Ennek ellenére a film tempója, a hangulata és a színészi munka bőven elviszi a hátán ezeket a gyengébb pontokat. Ritka az olyan thriller, ami ennyire magabiztosan húzza be a nézőt a saját nyúlüregébe.
Miért nem kopott meg 1998 óta?
A JátszMa 1998. március 5-én került a magyar mozikba, és a kérdés, amit feltesz, ma talán még aktuálisabb, mint akkor. Mennyire tudjuk megkülönböztetni a megrendezettet a valóditól? Kinek a játékában veszünk részt, amikor azt hisszük, magunk irányítunk? Egy olyan korban, ahol a valóságot algoritmusok és képernyők szűrik, Nicholas paranoiája már nem is tűnik annyira túlzónak.
Plusz a film egyszerűen remekül néz ki ma is. Fincher sosem a trendeket kergette, ezért a képi világ nem öregedett meg úgy, mint sok kortárs thrilleré. Ha valaki csak a későbbi Fincher-filmeket ismeri, a JátszMa kötelező láncszem.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a paranoiás, csavaros thrillereket, a sötét hangulatot és Fincher hűvös precizitását. Michael Douglas rajongóinak pedig kötelező.
- Inkább hagyd ki, ha: Akit zavar, ha egy film logikája néha a hihetőség határát feszegeti, vagy aki gyors, akciódús tempót vár. Lassan építkező, nyomasztó élmény.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Hetedik (1995), Harcosok klubja (1999), Truman Show (1998), Tőzsdecápák (1987), Viszkis (2017)
Gyakori kérdések
Miről szól a JátszMa?
Nicholas Van Orton, a magányos, hidegszívű bankár születésnapjára egy személyre szabott játékot kap öccsétől. A folyamatosan változó szabályok miatt egy idő után nem tudja eldönteni, hol ér véget a színjáték és hol kezdődik a valóság.
Hány perces a JátszMa?
A film 129 perces.
Hány éves kortól nézhető a JátszMa?
16 éven felülieknek ajánlott, így gyerekekkel nem javasolt megnézni.
Ki rendezte a JátszMát?
A filmet David Fincher rendezte.
Kik játszanak a JátszMában?
A főszerepben Michael Douglas látható Nicholas Van Ortonként, Sean Penn az öccsét, Conradot játssza, mellettük Deborah Kara Unger, James Rebhorn, Peter Donat, Carroll Baker, Anna Katarina és Armin Mueller-Stahl szerepel.
Mikor jelent meg a JátszMa Magyarországon?
A film magyarországi premierje 1998. március 5-én volt.
Belemennél te is a játékba?
Én igen, és újra meg újra. A JátszMa nem Fincher legnagyobb filmje, de talán a legszórakoztatóbb abból a korszakból: feszes, szemtelen, nyomasztó és közben pofátlanul élvezetes. Michael Douglas pályája egyik csúcsán van, Sean Penn és a mellékszereplők pedig olyan bizalmatlansági hálót szőnek köré, amiből nézőként sem könnyű kiszabadulni. Ha még nem láttad, ne olvass róla többet, csak kapcsold be. Ha már láttad, nézd meg újra, mert másodszorra egészen más játék.