Jöttünk, láttunk, visszamennénk kritika: a középkori lovag, aki ma is lekaszálna egy postásautót
Van az a film, amit a televízió annyiszor leadott, hogy szinte családtaggá vált, és a Jöttünk, láttunk, visszamennénk pontosan ilyen. Jean-Marie Poiré 1994-es vígjátéka egy középkori lovagot és a pajzshordozóját dobja bele a modern világba, és a végeredmény harsány, hangos, néha bántóan túltolt, de olyan energiával pörög, hogy nehéz nem vigyorogni rajta. Újranéztük, és megnéztük, mennyi maradt meg belőle harminc év után.
Harsány, öreg, de máig életképes francia bohózat, amit Christian Clavier tébolyult energiája és Jean Reno méltóságteljes komolysága tart életben.
Jöttünk, láttunk, visszamennénk előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 1994. január 20. |
|---|---|
| Rendező | Jean-Marie Poiré |
| Szereplők | Jean Reno, Christian Clavier, Valérie Lemercier, Marie-Anne Chazel, Christian Bujeau, Isabelle Nanty |
| Műfaj | Fantasy filmek, Vígjátékok |
| Hossz | 103 perc |
| Korhatár | 12 éven felülieknek |
| Ország | Francia filmek |
Páncélban a forgalomban: miről szól a film?
Az alapötlet olyan egyszerű, hogy szinte gyerekmesének hangzik. Egy középkori lovag, Godefroy de Montmirail gróf és a hűséges, ám finoman szólva is kétes erkölcsű pajzshordozója, Jacquouille la Fripouille egy szenilis varázsló jóvoltából nem oda érkeznek, ahová kellene. Az időugrás eredményeként a mai világban találják magukat, ahol minden zúg, villog, büdös és érthetetlen.
A lovag persze azt csinálja, amit egy lovag tud: harcol. Neki nem okoznak gondot a sárkányok, akármilyen formát öltsenek is, és a gépesített világunkban bizony elég sok minden hasonlít egy fújtató, fémes szörnyetegre. Ebből adódik a film humorának jó része: a kard gyakran kerül elő olyan helyzetekben, amikor egy átlagember legfeljebb dudálna.
A páros a családja mai leszármazottaihoz fordul segítségért, hogy visszajussanak a saját korukba. A rokonság azonban érthető módon nem ugrál örömében, amikor egy páncélos, furcsán beszélő, gyanús alak állít be, hogy ő a dédszülők dédszülőinek dédszülője. Hosszú és viszontagságos meggyőzés következik, miközben a film szép csendben görbe tükröt tart a túlbonyolított modern életünk elé.
Jean Reno, aki a legkomolyabban a legviccesebb
Aki Jean Renót elsősorban kemény, szűkszavú figurák alakítójaként ismeri, annak külön élmény látni, ahogy itt egy középkori grófot játszik, teljes beleéléssel és rezzenéstelen komolysággal. És pont ez a titka: Reno egyetlen pillanatra sem kacsint ki a kamerába. Godefroy de Montmirail hisz a becsületben, a rangban, a lovagi rendben, és ha egy mai helyzet ellentmond ennek, akkor nyilván a mai helyzettel van a baj.
Ez a fajta faarcú komikum sokkal tovább bírja, mint a gegek. Reno fizikai jelenléte, a tartása, az, ahogy egy modern lakásban is úgy mozog, mintha egy vár csarnokában járna, adja meg a film gerincét. Nélküle az egész csak egy hangos kabaré lenne. Vele van tétje, sőt, egy kis bája is.
Christian Clavier, a szabadon engedett káosz
Ha Reno a horgony, akkor Christian Clavier maga a vihar. Kettős szerepben látjuk: ő Jacquouille, a koszos, ravasz, mindenre lecsapó pajzshordozó, és ő a mai leszármazott, Jacques-Henri Jacquard is. Ez az ötlet önmagában is remek, mert a két figura közti különbség egy egész társadalmi viccet hordoz: az egyik a középkor alja, a másik a jól fésült modern polgár, és mégis ugyanaz az arc.
Clavier játéka szélsőséges. Grimaszol, visít, vigyorog, röhög, és ha valaki nem bírja a francia bohózat hagyományos, túlhúzott stílusát, annak pont ő lesz a legnagyobb próbatétel. Én azt mondom: igen, néha sok. De ritkán látni ennyire elszánt, gátlástalan komikusi teljesítményt, és Jacquouille figurája kétségtelenül a film legemlékezetesebb alakja lett.
A mellékszereplők és a kettős szerepek játéka
Nem csak Clavier kap dupla feladatot. Valérie Lemercier is két szerepben látható: ő Frénégonde de Pouille, a középkori jegyes, és Béatrice de Montmirail, a mai leszármazott. Lemercier visszafogottabb, finomabb humorral dolgozik, és jól ellenpontozza a körülötte tomboló felfordulást. Béatrice az, akinek leginkább meg kell birkóznia azzal, hogy egy ősapa szó szerint betört az életébe, és ez adja a film legszórakoztatóbb családi súrlódásait.
A további stábban ott van Marie-Anne Chazel Ginette Sarcley szerepében, Christian Bujeau Jean-Pierre Goulardként, Isabelle Nanty Fabienne Morlotként, Gérard Séty Edgar Bernayként, és Didier Pain, aki VI. Lajost, azaz Louis VI le Grost alakítja. Ez a felhozatal tipikus francia komédiás együttes: mindenki hozza a saját kis karikatúráját, és ettől a világ egyszerre túlzó és valahogy élő.
Görbe tükör vagy csak hangos poén?
A film legokosabb rétege az, hogy nemcsak a középkoron nevet, hanem rajtunk is. A lovag szemével nézve a modern világ legalább annyira abszurd, mint nekünk egy páncélos lovag a szupermarketben. Miért sietünk ennyire? Miért zúg minden? Miért ilyen bonyolult egy egyszerű dolog?
Ugyanakkor nem állítom, hogy ez egy mélyen elgondolkodtató társadalomkritika. Jean-Marie Poiré rendezése nem a finom szatírát keresi, hanem a tempót és a hangerőt. A jelenetek gyorsan pörögnek, a hangulat folyamatosan magas fordulatszámon jár, és ez a 103 perc alatt egyszer-kétszer fárasztó is lehet. A humor egy része a korához kötött, és vannak poénok, amik ma már inkább nosztalgiából működnek, mint frissességükből.
Amit viszont nem tud elvenni tőle az idő: az ötlet tisztasága. A hal a vízen kívül típusú komédia sosem öregszik igazán, és ez a film ennek a műfajnak az egyik legenergikusabb európai darabja.
Látvány és hangulat kilencvenes évekbeli csomagolásban
Ne várj hollywoodi trükkparádét. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk látványvilága szerény, és a fantasy elemek ma már kicsit kezdetlegesnek hatnak. A páncélok, a középkori jelmezek és a modern díszletek ütköztetése viszont pont elég, hogy a vicc működjön: a film nem a trükkökből, hanem a helyzetekből él.
Van ebben valami szerethető. A kilencvenes évek francia mozijának jellegzetes, kissé harsány, színes atmoszférája ma már maga is egyfajta időutazás. Ha valaki ezen nőtt fel, annak a látvány nem gyengeség lesz, hanem a varázs része.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a harsány, tempós francia bohózatokat, a hal a vízen kívül típusú vígjátékokat, és akik szívesen látnák Jean Renót egészen szokatlan, komikus szerepben.
- Inkább hagyd ki, ha: Akiket fáraszt a túlhúzott, grimaszoló humor, és finom, csendes szatírára vágynak, azoknak Clavier tombolása hamar sok lehet.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Bill és Ted zseniális kalandjai (1989), Vissza a jövőbe (1985), Kate és Leopold (2001), Elvarázsolt kastély (2003), Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetés (2002)
Gyakori kérdések
Miről szól a Jöttünk, láttunk, visszamennénk?
Egy középkori lovag és pajzshordozója egy szenilis varázsló jóvoltából a mai világban köt ki, és a család mai leszármazottainak segítségével próbálnak visszajutni a saját korukba.
Mikor jelent meg a Jöttünk, láttunk, visszamennénk?
A film premierje 1994. január 20-án volt.
Hány perces a Jöttünk, láttunk, visszamennénk?
A film 103 perc hosszú.
Hány éves kortól nézhető a film?
A film 12 éven felülieknek ajánlott.
Ki rendezte a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című filmet?
A francia vígjátékot Jean-Marie Poiré rendezte.
Mi a film eredeti címe és kik a főszereplők?
Az eredeti cím Les Visiteurs. A főszerepekben Jean Reno, Christian Clavier és Valérie Lemercier látható.
Érdemes harminc év után is páncélt húzni érte?
Igen, ha tudod, mire ülsz le. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk nem kifinomult, nem visszafogott és nem mindig ízléses, viszont lendületes, ötletes, és Jean Reno meg Christian Clavier párosa olyan kémiát hoz, amit kevés vígjáték tud felmutatni. Egy esős estére, nosztalgiázni vagy egy 12 évnél idősebb gyerekkel közösen röhögni rajta tökéletes. Csak ne lepődj meg, ha a végére te is gyanakodva nézel a saját autódra, mint egy fújtató sárkányra.