Kerítések kritika: Denzel Washington egy udvarra zárja az egész amerikai álmot
Ritkán ül le az ember egy filmre azzal, hogy két órán át szinte csak beszélgetni fognak, és ritkán áll fel úgy, hogy közben végig fojtogatta a feszültség. A Kerítések ilyen film. Denzel Washington rendezőként és főszereplőként is mindent egy lapra tett fel: a szövegre és a színészeire, és ez a lap nagyrészt nyerő.
Színészi lakoma egy szűk udvaron: lassú, szószátyár és néha színpadias, de Washington és Viola Davis kettőse olyan erős, hogy minden percét megéri.
Kerítések előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2016. december 16. |
|---|---|
| Rendező | Denzel Washington |
| Szereplők | Denzel Washington, Viola Davis, Stephen McKinley Henderson, Jovan Adepo, Russell Hornsby, Mykelti Williamson |
| Műfaj | Drámák |
| Hossz | 139 perc |
| Ország | Amerikai filmek, Kanadai filmek |
Szemeteskocsi, hétvégi gin és egy félbehagyott álom
Troy Maxson az 1950-es évek Amerikájában él, Pittsburgh egyik feketék lakta negyedében. Valaha a Néger Liga baseballjátékosa volt, ma szemetesként keresi meg a napi betevőt. A munka egyhangú, kimerítő, és nemcsak a testét, a lelkét is kidolgozza. Amikor letelik a műszak, két dolog marad neki: a felesége, Rose, és a barátai, akikkel az udvaron, a ház előtt pörögnek a történetek, a viccek és a régi sérelmek.
Troy és Rose közben két fiuk jövőjét próbálják egyengetni. Az egyikük zenész akar lenni, a másik amerikai futballban szeretne karriert befutni. Ennyi a kiindulópont, és ennél többet nem is akarok elárulni, mert a film ereje nem a csavarokban, hanem abban rejlik, ahogy ebből a hétköznapi helyzetből lassan, szinte észrevétlenül egy egész élet mérlege bontakozik ki.
Ez nem az a dráma, ahol jelenetről jelenetre robbannak a dolgok. Inkább olyan, mint egy hosszú családi vacsora, ahol mindenki tudja, hogy valaki előbb vagy utóbb ki fogja mondani azt, amit nem kéne. És ki is mondja.
Denzel Washington, a hangos király
Denzel Washingtont mindenki ismeri a karizmatikus, magabiztos figuráiról, a Kiképzés korrupt zsarujától a Malcolm X címszerepéig. Troy Maxson elsőre ebbe a sorba illeszkedik: harsány, mesélős, imádja a saját hangját, és minden beszélgetést megnyer. Aztán ahogy telnek a percek, kiderül, hogy ez a hangerő nem erő, hanem páncél.
Washington itt valami nagyon kellemetlen dolgot csinál, és ezt bóknak szánom: nem akarja, hogy szeressük Troyt. Engedi, hogy idegesítő legyen, hogy igazságtalan legyen, hogy olyan dolgokat mondjon a fiainak, amikor legszívesebben beleszólnánk. Közben mégis látjuk benne az embert, akit a világ újra és újra a kerítés túloldalán hagyott. Ez a kettősség adja a film gerincét, és Washington egy pillanatra sem engedi el.
Ha valamit fel lehet róni neki, az a monológok mennyisége. Troy sokat beszél, és vannak pillanatok, amikor érezni, hogy a színész élvezi a szöveget egy kicsit jobban, mint amennyire a jelenetnek szüksége lenne rá.
Viola Davis, aki csendben elviszi az egész filmet
Ha Troy a vihar, akkor Rose a ház, ami a vihar alatt is áll. Viola Davis az egyik legjobb drámai színésznő, akit Hollywood az elmúlt évtizedekben adott, ezt már a Kétely és A segítség óta tudjuk, de itt valami egészen különlegeset művel. Rose sokáig szinte háttérfigura: főz, hallgat, mosolyog Troy történetein, csitít, ha kell.
Aztán eljön a pillanat, amikor megszólal, és onnantól nehéz levegőt venni. Nem mondom el, mikor és miért, de aki látta a filmet, tudja, melyik jelenetről beszélek. Davis arcán ott van minden, amit Rose évekig magába fojtott, és ez a fajta játék az, amiért egyáltalán moziba jár az ember.
Őszintén: ha csak egy okot mondhatnék, miért nézd meg a Kerítéseket, az Viola Davis lenne.
A mellékszereplők, akik nem csak díszletek
Könnyű lett volna mindent a két főszereplőre építeni, de a film körüli csapat is rendkívül erős. Stephen McKinley Henderson Jim Bono szerepében, Troy legjobb barátjaként, a film egyik legmelegebb jelenléte: ő az, aki nevet a vicceken, de látja azt is, amit Troy nem akar látni.
Jovan Adepo Coryként, a fiatalabb fiúként kapja a legnehezebb feladatot: neki kell szembenéznie az apjával úgy, hogy közben látszik rajta, mennyire szeretné az elismerését. Russell Hornsby Lyonsként, az idősebb, zenei pályára vágyó fiúként remekül hozza azt a figurát, aki apja árnyékában próbál saját életet építeni.
Külön említést érdemel Mykelti Williamson, aki Gabriel Maxsont, Troy testvérét alakítja. A figurája elsőre furcsa, töredezett jelenség a történetben, de minden felbukkanása hangulatot vált, és a film egyik legfájdalmasabb szálát viszi. Saniyya Sidney Raynellként kisebb szerepben, de emlékezetesen tűnik fel.
Egy udvar, egy ház, egy kerítés: ahol a rendezés megbicsaklik
Most jön a kevésbé lelkes rész. Denzel Washington rendezőként láthatóan a színészeit és a szöveget akarta tisztelni, és ez helyes döntés. A baj az, hogy ennek ára van: a Kerítések sokszor inkább érződik felvett színháznak, mint filmnek. A helyszínek szűkek, a jelenetek hosszúak, a kamera gyakran csak figyel, és nem mesél.
Ez bizonyos pillanatokban kifejezetten jót tesz, hiszen a nézőt szinte bezárja ebbe az udvarba Troy családjával együtt, és nincs hová menekülni a feszültség elől. Máskor viszont a 139 perces játékidő megérződik, főleg a középső harmadban, ahol a beszélgetések ismétlődő köröket futnak.
- Ami működik: a színészvezetés, a dialógusok ritmusa, a kevés, de pontosan időzített érzelmi robbanás.
- Ami kevésbé: a vizuális fantázia hiánya, a helyenként vontatott tempó, és néhány monológ, ami túl hosszúra nyúlik.
A látvány tehát nem a film erőssége, az ötvenes évek Pittsburghjének hangulata inkább a szereplők ruháiból, mozdulataiból és beszédéből árad, mint a képekből.
Apák, fiúk és a kerítések, amiket építünk
A cím nem véletlen. A film minden szinten kerítésekről szól: arról, amit a társadalom húzott Troy köré, amit ő maga húz a családja köré, és amit a fiai próbálnak átugrani. Az egyik legérdekesebb gondolata, hogy a sérelmek öröklődnek. Troy, aki életében annyiszor ütközött falba, ugyanazt a falat építi fel a saját fia előtt, és talán észre sem veszi.
Ettől lesz a Kerítések nemcsak egy korszakról szóló dráma, hanem nagyon is mai film. Bárki, akinek volt bonyolult kapcsolata az apjával, vagy aki szülőként rájött, hogy éppen azt csinálja, amit egykor gyűlölt, magára fog ismerni valamelyik jelenetben. És ez fájni fog, a jó értelemben.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a színészközpontú, párbeszédekre épülő drámákat, és akik nem félnek egy lassú, de mélyre ható családi történettől. Denzel Washington és Viola Davis rajongóinak kötelező.
- Inkább hagyd ki, ha: Akik pörgős cselekményt, látványos képeket vagy könnyed esti kikapcsolódást keresnek, azok valószínűleg a felénél már az órájukat nézik.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Holdfény (2016), A segítség (2011), Kétely (2008), Ha a Beale utca mesélni tudna (2018), A régi rend (2013)
Gyakori kérdések
Miről szól a Kerítések?
Troy Maxsonról, egy egykori Néger Liga baseballjátékosról, aki az 1950-es években szemetesként dolgozik Pittsburghben, és feleségével, Rose-zal próbálja egyengetni két fia jövőjét.
Hány perces a Kerítések?
A film 139 perc hosszú.
Mikor jelent meg a Kerítések?
A film premierje 2016. december 16-án volt.
Ki rendezte a Kerítések című filmet?
A filmet Denzel Washington rendezte, aki egyben a főszereplőt, Troy Maxsont is alakítja.
Ki játssza Rose Maxsont a Kerítésekben?
Rose Maxsont Viola Davis alakítja.
Mi a Kerítések eredeti címe?
A film eredeti címe Fences, amerikai és kanadai koprodukcióban készült.
Megéri átmászni ezen a kerítésen?
Igen, de tudd, mire vállalkozol. A Kerítések nem szórakoztat a szó klasszikus értelmében, hanem leültet, rád zárja az ajtót, és két órán át egy család legfájdalmasabb beszélgetéseit hallgattatja veled. Rendezőként Washington lehetett volna bátrabb, a játékidő lehetett volna feszesebb. De amikor Viola Davis és Denzel Washington egymással szemben állnak abban a kis udvarban, minden apró hiba elhalványul. Ez az a film, amit nem a képei miatt fogsz emlegetni, hanem azért, mert utána egy kicsit másképp gondolsz a saját apádra. Részemről erős ajánlás, egy pohár valamivel és egy nyugodt estével.