Machete kritika: Danny Trejo bárdja nem kér bocsánatot, és mi sem kérünk tőle
Vannak filmek, amelyek elegánsan kopogtatnak, és vannak, amelyek bárddal törik be az ajtót. A Machete az utóbbiak közé tartozik: Robert Rodriguez és Ethan Maniquis filmje egy hatalmas, vérrel és iróniával leöntött hódolat a koszos hetvenes évekbeli kizsákmányolós filmek előtt. Danny Trejo pedig, aki évtizedekig a háttérben volt a sebhelyes gonosz, végre megkapja a saját mítoszát.
Szándékosan túltolt, véres és pimaszul szórakoztató B-film, amely pontosan tudja, mi akar lenni, és ezt a lehető legnagyobb hangerővel csinálja.
Machete előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2010. november 25. |
|---|---|
| Rendező | Robert Rodriguez, Ethan Maniquis |
| Szereplők | Danny Trejo, Michelle Rodriguez, Jessica Alba, Robert De Niro, Steven Seagal, Cheech Marin |
| Műfaj | Akciófilmek, Vígjátékok, Thrillerek |
| Hossz | 105 perc |
| Korhatár | 18 éven felülieknek |
| Ország | Amerikai filmek |
Egy exzsaru, egy bárd és egy egész Texas ellene
A sztori alapja annyira egyszerű, hogy már szinte szent. Machete egykor rendőr volt, de rossz emberrel kezdett ki: Torrez, a mexikói drogbáró emberei kiirtják a családját, és őt is majdnem eltakarítják. Machete átszökik a határon, és Texasban próbál új életet kezdeni. Csakhogy Texasban épp választásra készülnek, és az egyik jelölt, a korrupt, hazug McLaughlin szenátor napközben az illegális bevándorlók ellen szónokol, éjjel pedig saját kezűleg vadászik rájuk.
Ez a kettős játék Torrez üzletét is veszélyezteti, aki ezért halálos ítéletet mond ki a politikusra. Egy ügyes csellel Machetét tolja a középpontba, majd úgy intézi, hogy a végén ő legyen a bűnbak, akit odadobnak a zsaruknak. Ez pedig az a pont, ahol bármelyik rosszfiúnak érdemes lett volna kétszer is meggondolnia a dolgot. Machete ugyanis nem az a fajta, aki annyiban hagyja. Innentől a film lényegében egy hosszú, egyre véresebb leszámolás.
Hogy pontosan hogyan, kivel és mennyi testrész közreműködésével, azt nem lövöm le. Annyit elég tudni, hogy a Machete a bosszúfilmek legősibb receptjét főzi, csak sokkal több chilivel.
Danny Trejo: az arc, amire egy egész film épül
Danny Trejo arca maga a műfaj. Évtizedeken át az volt a dolga, hogy sebhelyesen, tetovált karral, gyanúsan néz a kamerába, és lehetőleg elhulljon valamelyik főhős keze által. A Machete fordít ezen a felálláson: itt ő a főhős, ő a legenda, akiről suttognak, és ez az egész vállalkozás legszerethetőbb gesztusa.
Trejo nem játszik nagy drámát, és nem is kell neki. Keveset beszél, sokat néz, és amikor mozdul, akkor jön a baj. Pontosan az a fajta tömör, kőkemény jelenlét, amire egy ilyen film épülhet. Van benne valami szárazon vicces is: a film rengeteg poént abból csiholt ki, hogy ez a megviselt, nem éppen hollywoodi szépfiú alkatú figura hogyan vonzza magához a bajt és bizony a hölgyeket is. Ez az önirónia teszi igazán működővé a karaktert.
De Niro, Seagal, Lohan: a kiszólások és az önparódia parádéja
A szereposztás külön szórakozás. Robert De Niro John McLaughlin szenátorként láthatóan jól érzi magát: a gyűlölködő, hazug politikus szerepét olyan élvezettel és túljátszással hozza, hogy néha nehéz eldönteni, nevetni kell rajta vagy félni tőle. Nyilván mindkettő a cél.
Steven Seagal drogbáróként, Rogelio Torrez szerepében az egész film egyik legnagyobb poénja. Seagal, aki a kilencvenes évek akciófilmjeinek megtestesült, mozdulatlan arcú hőse volt, itt a gonosz oldalon áll, és ez a castingválasztás önmagában többet mond a film humoráról, mint bármelyik párbeszéd.
Michelle Rodriguez Luzként kapja a film egyik legkeményebb női figuráját, és pontosan azt hozza, amiért szeretjük: szigorú tekintet, céltudatosság, nulla hajlandóság a hátrálásra. Jessica Alba Sartana Rivera szerepében a törvény oldalát képviseli, és jó látni, hogy a figurája nem csak dísz. Cheech Marin Padre Cortezként egy olyan papot alakít, akit a hittanórán biztosan nem mutogatnának példaképnek, Lindsay Lohan April Boothként pedig a film egyik legpimaszabb, legtöbbet kacsintó szerepét kapja. A sort Electra Avellan zárja Mona nővérként.
Ez a csapat összességében nem a finom árnyalatokért van itt. Mindenki egy-egy élő plakát, egy-egy karikatúra, és a film pontosan így akarja őket.
Rodriguez kocsmája: grindhouse, pofátlanul
Robert Rodriguez sosem volt az a rendező, aki szégyellte volna a ponyvát. Az El Mariachi és a Desperado óta tudjuk, hogy imádja a mexikói határvidék mitológiáját, a gitártokból előkerülő fegyvereket és a túlrajzolt hősöket. A Machete ennek a szerelemnek a legnyersebb, legmocskosabb formája. A figura egyébként a Grindhouse kettős mozi körüli kamu előzetesként született, és a film meg is őrizte ezt a hamis trailer hangulatot: minden túl van tolva, a vér túl piros, a beszólások túl egyértelműek, a gonoszok túl gonoszak.
Ethan Maniquis társrendezőként láthatóan ugyanazon a hullámhosszon van. A film tempója pattogós, a 105 perc ritkán ül le, és amikor mégis, akkor is jön egy újabb abszurd ötlet, ami felrázza a nézőt. Az akció inkább rajzfilmszerűen brutális, mint realisztikus, és ez a jó döntés: ha komolyan venné magát, borzasztó lenne. Így viszont egy hangos, vigyorgó karnevál.
Ami meglepő, hogy a sok vér és röhögés alatt ott lapul egy nagyon is direkt politikai éle. A bevándorlásellenes, gyűlöletre építő kampány, a korrupció, a határ két oldalának kizsákmányolása mind ott van a film szívében. Nem finoman, nem elegánsan, hanem bárddal belevésve, de ott van, és ettől a Machete több lesz egy egyszerű retrójátéknál.
Ahol a bárd kicsorbul
Persze nem minden tökéletes ebben a jó értelemben vett szemétdombon. A történet a második felére kicsit túlzsúfolttá válik: annyi a mellékszereplő, annyi a frakció és a kiszólás, hogy néha maga Machete is elvész a forgatagban. Egy ilyen film akkor a legerősebb, amikor egyszerű, és ez itt nem mindig sikerül.
A humor sem talál mindig. Van, amikor a szándékos gagyi tényleg gagyinak hat, és a film inkább csak hangos, mint vicces. Érzelmi mélységet pedig ne várjon senki: a családja elvesztése elvileg a sztori motorja, de ezt a film inkább ürügyként használja, mint valódi drámaként. Ez műfaji választás, de aki egy kis szívet is keres a vér mögött, az hiányérzettel állhat fel.
És nyilván: a 18-as karika itt nem díszlet. Erőszak, vér, meztelenség, durva szöveg, minden a helyén van. Aki a fentiektől rosszul lesz, annak ez a mozi kifejezetten rossz ötlet.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik Rodriguez ponyvamozijait, a Grindhouse hangulatát és a túltolt, önironikus akciófilmeket, és akik egy sörrel a kézben, baráti társaságban akarnak hangosan röhögni egy véres estén.
- Inkább hagyd ki, ha: Akik realisztikus akciót, mély drámát vagy kifinomult humort keresnek, illetve akiket zavar a nagyon explicit, karikaturisztikus erőszak, azok inkább kerüljék.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Grindhouse: Terrorbolygó (2007), Desperado (1995), Alkonyattól pirkadatig (1996), Volt egyszer egy Mexikó (2003), Grindhouse: Halálbiztos (2007)
Gyakori kérdések
Miről szól a Machete?
Machete egykori rendőr, akinek a családját egy mexikói drogbáró, Torrez emberei kiirtják. Texasban kezd új életet, ahol egy csel révén belekeverik egy korrupt, bevándorlóellenes szenátor elleni merényletbe, majd bűnbakká teszik. Machete ezután leszámolásba kezd.
Mikor jelent meg a Machete Magyarországon?
A film hazai premierje 2010. november 25. volt.
Hány perces a Machete?
A film 105 perc hosszú.
Milyen korhatár-besorolású a Machete? Nézhető gyerekkel?
A Machete 18 éven felülieknek szól, a sok vér, erőszak és durva tartalom miatt gyerekekkel semmiképp nem ajánlott.
Kik szerepelnek a Machetében?
A címszerepben Danny Trejo látható, mellette Michelle Rodriguez (Luz), Jessica Alba (Sartana Rivera), Robert De Niro (John McLaughlin szenátor), Steven Seagal (Rogelio Torrez), Cheech Marin (Padre Cortez), Lindsay Lohan (April Booth) és Electra Avellan (Mona nővér).
Ki rendezte a Machetét?
A filmet Robert Rodriguez és Ethan Maniquis rendezte.
Előkapod a bárdot egy filmestére?
Igen, ha tudod, mire vállalkozol. A Machete nem akar jó film lenni a hagyományos értelemben, hanem a lehető legjobb rossz film akar lenni, és ezt elég nagy százalékban el is éri. Danny Trejo végre megkapta a koronát, De Niro és Seagal láthatóan élvezi a saját paródiáját, Rodriguez pedig szabadjára engedte minden ponyvás ösztönét. Nem hibátlan, néha túl zsúfolt, néha túl öncélú, de ritkán unalmas, és van benne annyi pimaszság meg politikai düh, hogy évek múltán is emlegessük. Egy hangos, koszos, vigyorgó estére ennél jobb társat nehéz találni.