Sin City: A bűn városa kritika: ahol mindenki bűnös, és mindenki gyönyörű
Vannak városok, ahová az ember nem költözne, és van Sin City, ahová még képeslapot se küldene. Robert Rodriguez és Frank Miller 2005-ös filmje egy olyan hely, ahol a zsaru korrupt, a hős gyilkos, a szerelem pedig általában golyóval végződik. És mégis: két órán át képtelen voltam elfordulni tőle.
A Sin City: A bűn városa egy erőszakos, stilizált, szemtelenül magabiztos noir, amely két évtized után is jobban üt, mint a műfaj legtöbb utánzója.
Sin City: A bűn városa előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2005. június 2. |
|---|---|
| Rendező | Robert Rodriguez, Frank Miller |
| Szereplők | Bruce Willis, Jessica Alba, Clive Owen, Mickey Rourke, Rutger Hauer, Benicio del Toro |
| Műfaj | Krimik, Thrillerek |
| Hossz | 124 perc |
| Korhatár | 18 éven felülieknek |
| Ország | Amerikai filmek |
Üdv a városban, ahol nincs kijárat
A Sin City nem egy klasszikus értelemben vett, szépen felépített egyetlen történet. Sokkal inkább egy város portréja, amelyet olyan emberek szemén keresztül látunk, akiket egy normális film legfeljebb mellékszereplőnek használna. Tisztességtelen zsaruk, prostik, önjelölt igazságosztók, megtört szívű, makacs alakok népesítik be, és mindegyikük valamit hajszol: van, aki bosszút, van, aki megváltást, és van, aki egy kicsit mindkettőt.
Ez a kettősség adja a film lelkét. Sin Cityben senki nem tiszta, de nem is mindenki elveszett. A karakterek erőszakosak, sokszor kegyetlenek, mégis van bennük valami furcsa, régimódi becsület. Ettől működik az egész: nem a bűnt ünnepli, hanem azokat a keveseket, akik a mocsok közepén is megpróbálnak egyenesen állni, még ha ehhez embereket is kell eltörniük.
A cselekményről szándékosan nem árulok el többet. Egyrészt azért, mert ezt a filmet úgy kell átélni, hogy fejest ugrasz bele, másrészt mert a Sin City ereje nem a fordulatokban rejlik, hanem a hangulatban, ami az első perctől rád telepszik, mint egy esős éjszaka a nagyvárosban.
Egy szereposztás, amiért ma ölni kellene
Visszanézve szinte hihetetlen, hány erős színész fér el ebben a filmben anélkül, hogy egymás lábára lépnének. Bruce Willis Hartigan szerepében azt hozza, amiért mindig is szerettük: fáradt, megviselt, de makacsul tisztességes figura, akinek az arcán ott van minden elvesztett csata. Aki a Drágán add az életed óta tudja, mit tud Willis egy kimerült, de feladni képtelen férfiként, az itt otthon fogja érezni magát.
A film igazi csodája viszont Mickey Rourke Marvként. Rourke itt egy olyan alakítást tesz le, amelyben egyszerre van brutalitás, gyerekes ártatlanság és szívszorító magány. Marv egy két lábon járó katasztrófa, mégis ő a film egyik legszerethetőbb figurája. Számomra ez Rourke egyik legjobb szerepe, pont.
Clive Owen Dwightként hűvös, ironikus és veszélyes, olyan, mint egy klasszikus noir hős, akit valaki kicsit túl sokáig hagyott a sötétben. Jessica Alba Nancy szerepében a város egyik ritka fénypontja, Benicio del Toro Jackie Boyként pedig annyira undorító, hogy az már művészet. Közben felbukkan Rutger Hauer Cardinal Roarkként, aki a Szárnyas fejvadász óta tudja, hogyan kell néhány jelenetből emlékezeteset csinálni, és ott van Michael Madsen Bobként, valamint Alexis Bledel Beckyként, akit sokan a Szívek szállodája szelíd Roryjaként ismernek, és itt egészen más oldalát mutatja.
Két rendező, egy kíméletlen vízió
A rendezői széken ketten osztoznak: Robert Rodriguez és Frank Miller. Rodriguez neve már a Desperado és az Alkonyattól pirkadatig óta garancia arra, hogy nem langyos, óvatos filmet kapunk, hanem valamit, ami harap. Itt ez az energia egy sokkal sötétebb, fegyelmezettebb formát kap.
Frank Miller jelenléte pedig érezhetően ad egy olyan karaktert a filmnek, ami nem engedi, hogy egyszerű akciómozivá szelídüljön. A Sin City minden képkockája úgy néz ki, mintha valaki pontosan tudná, mit akar mutatni, és mit akar elrejteni. Nincs fölösleges felvétel, nincs bizonytalan beállítás. Ez a magabiztosság ritka, és két évtized távlatából még feltűnőbb, mint a bemutatáskor lehetett.
Ahol a stílus maga a tartalom
Szokás mondani egy filmre, hogy több a stílus, mint a tartalom. A Sin City esetében ez a kritika egyszerűen értelmetlen, mert itt a stílus a tartalom. A narráció, a karakterek túlzó gesztusai, a cinikus egysorosok, a fény és árnyék játéka mind azt a célt szolgálják, hogy egy olyan világot építsenek fel, ami valóságosabb a valóságnál, éppen azért, mert ennyire stilizált.
A film a klasszikus noir eszköztárát veszi elő, és felcsavarja a hangerőt a maximumra. A hősök keményebbek, a gazemberek mocskosabbak, az erőszak durvább, a nők veszélyesebbek, a város sötétebb. Aki szereti a műfajt, annak ez egy ünnep. Aki nem ismeri, az is gyorsan megérti a szabályokat, mert a film egy pillanatig sem hagyja kétségben, hol vagyunk.
- Ami működik: a látvány, a hangulat, Mickey Rourke, a karakterek tömör, emlékezetes bemutatása.
- Ami megosztó lehet: az erőszak mértéke és a szándékosan túlzó, képregényes hangvétel.
Hol billen meg a mérleg?
Nem mondom, hogy a Sin City hibátlan. A film több, egymással lazán összefonódó szálból építkezik, és ez a szerkezet nem mindenkinek fog tetszeni. Van, aki úgy érzi majd, hogy egy-egy történet épp akkor ér véget, amikor igazán megszerette, és van, akinek a váltások megtörik a lendületet. Én is éreztem, hogy nem minden szál ugyanolyan erős, és a 124 perces játékidő egy ponton megérződik.
A másik pont a női karakterek ábrázolása. A film világa szándékosan túlzó és archetípusokból építkezik, de ma nézve feltűnő, mennyire a férfi narrátorok szemén keresztül látjuk a nőket. Ez részben a noir öröksége, részben a film saját választása, és lesz, akinek ez komolyan beleköp a levesébe. Számomra nem rontotta el az élményt, de értem, ha valakinek igen.
És persze ott az erőszak. Nem véletlenül 18 éven felülieknek szól: a Sin City nem kíméli a nézőt, és vannak jelenetek, amelyeknél a legedzettebbek is összerezzennek.
Miért nem öregszik ez a város?
A 2005. június 2-i bemutató óta rengeteg film próbálta lemásolni azt, amit a Sin City csinált, és meglepően kevésnek sikerült. Ennek oka szerintem az, hogy a film nem trükkökből él, hanem meggyőződésből. Minden alkotó, minden színész pontosan érti, milyen filmben van, és senki nem próbál kilógni belőle, senki nem kacsint ki a nézőre bocsánatkérően.
Ettől lesz kultfilm. Nem azért, mert sokkoló, hanem mert egységes, bátor és kompromisszummentes. Ma, amikor a nagy stúdiófilmek többsége mindenkinek akar tetszeni, egy ennyire karakteres, saját szabályai szerint működő film szinte felüdülés.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: A noir, a kemény krimik és a stilizált, látványközpontú filmek rajongóinak kötelező, ahogy mindenkinek, aki Mickey Rourke vagy Bruce Willis legjobb formáját akarja látni.
- Inkább hagyd ki, ha: Aki nem bírja a durva, naturalisztikus erőszakot vagy a szándékosan túlzó, karikatúraszerű hangvételt, inkább kerülje el ezt a várost.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Szigorúan bizalmas (1997), Ponyvaregény (1994), 300 (2006), Watchmen: Az őrzők (2009), Desperado (1995)
Gyakori kérdések
Mikor jelent meg a Sin City: A bűn városa?
A film premierje 2005. június 2. volt.
Hány perces a Sin City: A bűn városa?
A film hossza 124 perc.
Milyen korhatár-besorolású a film, nézhető gyerekkel?
A film 18 éven felülieknek szól, a kemény erőszak és a sötét témák miatt gyerekekkel semmiképp nem ajánlott.
Kik rendezték a Sin City: A bűn városát?
A filmet Robert Rodriguez és Frank Miller rendezte.
Kik játszanak a Sin Cityben?
A főbb szerepekben Bruce Willis (Hartigan), Mickey Rourke (Marv), Clive Owen (Dwight), Jessica Alba (Nancy), Benicio del Toro (Jackie Boy), Rutger Hauer (Cardinal Roark), Alexis Bledel (Becky) és Michael Madsen (Bob) látható.
Miről szól a Sin City: A bűn városa?
Egy sötét, korrupt városról, ahol tisztességtelen zsaruk, prostik és önkéntes igazságosztók élnek, és ahol egyesek bosszúra, mások megváltásra vágynak.
Érdemes ma is beköltözni Sin Citybe egy estére?
Abszolút. A Sin City: A bűn városa nem kedves film, nem is akar az lenni. Durva, cinikus, túlzó, és pont ezért marad meg az emberben. Mickey Rourke Marvja egymagában megéri a jegyárat, de Bruce Willis, Clive Owen és a többiek is olyan összhangban dolgoznak, hogy a film egyetlen nagy, sötét szimfóniaként hat. Ha szereted a noirt, vagy csak kíváncsi vagy, milyen az, amikor egy film száz százalékig hisz a saját világában, kapcsold le a villanyt, és lépj be a városba. Csak ne számíts arra, hogy ugyanúgy jössz ki, ahogy bementél.