Spirál kritika: a csiga alakú rémálom, amit nem lehet elfelejteni
Van olyan horror, ami a sötétben ugrik rád, és van olyan, ami lassan, csigavonalban tekeredik be a fejedbe. A Spirál egyértelműen az utóbbi: egy japán kisváros megőrülésének krónikája, ahol a félelem nem egy szellem vagy egy gyilkos, hanem maga a forma. Furcsa, hideg, néha nevetségesen bizarr film, és pont ettől marad meg ennyire.
A Spirál nem tökéletes, de olyan egyedi, nyomasztó vizuális élmény, amit egy horrorrajongónak egyszer mindenképp át kell élnie.
A film adatai
| Magyar bemutató | 2000. február 11. |
|---|---|
| Rendező | Akihiro Higuchi |
| Szereplők | 初音映莉子, Fhi Fan, 佐伯日菜子, 신은경, 高橋惠子, 大杉漣 |
| Műfaj | Misztikus filmek, Fantasy filmek, Horrorfilmek |
| Hossz | 91 perc |
| Ország | Japán filmek |
Kuruzou, ahol minden csigavonalban halad
A film helyszíne Kuruzou, egy poros, első ránézésre egészen barátságos japán kisváros. Olyan hely, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a rendőr is inkább jópofa, mint félelmetes, és ahol a legnagyobb dráma elvileg az lenne, hogy ki kivel jár. Csakhogy Kuruzou-t átok sújtja, és ez az átok nem kopogtat, nem sikoltozik, egyszerűen csak ott van mindenhol, ahol egy spirál megjelenik.
Az ilyesmire érzékeny lakók szép sorban becsavarodnak. Az egyik első áldozat főhősünk, Kirie Goshima gyerekkori, plátói szerelmének édesapja, és onnan kezdve nincs megállás. A spirálok nőnek, terjednek, a város pedig szinte észrevétlenül sodródik a közös végzet felé. Ennél többet a cselekményről nem is nagyon érdemes elárulni, és őszintén szólva a film sem a klasszikus értelemben vett történetre épít.
Inkább epizódokból áll: lazán kapcsolódó, egymás után sorakozó rémálom jelenetekből, amelyek közös nevezője a spirál. Ez egyszerre a film legnagyobb erénye és a legnagyobb gyengesége, de erről mindjárt.
Mangát filmre vinni: öngyilkos küldetés?
A Spirál alapja Ito Junji mangája, és aki ismeri a szerző munkáit, pontosan tudja, miért tűnik szinte lehetetlennek ezt mozgóképre átültetni. Ito rajzai szürreálisak, stilizáltak, a rémület bennük sokszor egyetlen kimerevített, groteszk képből fakad, amit a papíron órákig bámulhatsz. Filmen viszont a kép mozog, a ritmust nem az olvasó diktálja, és a stilizáció könnyen átfordul olcsó trükkbe.
Ez a veszély a Spirál fölött is ott lebeg végig. Félő, hogy a vizualitás annyira eluralkodik, hogy a történet laposnak, érdektelennek tűnik az újabb és újabb látvány-kunsztok mellett. És igen, vannak pillanatok, amikor pontosan ez történik: úgy érzed, egy kiállítást nézel, nem pedig egy filmet. Mégis, a végeredmény sokkal inkább győzelem, mint bukás. A film nem próbálja meg normális horrorrá szelídíteni az alapanyagot, hanem vállalja a furcsaságát, és ez nagy bátorság.
Akihiro Higuchi és a zöldbe hajló rémület
A rendező, Akihiro Higuchi egyértelműen nem a hagyományos ijesztgetés felől közelít. Nála a képi világ maga a főszereplő. A Spirál nyomasztóan domináns vizualitással dolgozik: minden képkocka azt sugallja, hogy valami nincs rendben ezzel a várossal, még akkor is, ha épp csak egy utcát vagy egy iskolafolyosót látunk.
Az egyenletes, hömpölygő tempó első ránézésre lassúnak tűnhet. Látszólag nem történik sok, az események szinte közönyösen követik egymást. De éppen ez a közöny a félelmetes: a város lakói mintha nem vennék észre, hogy a világuk lassan összetekeredik. Az élet megy tovább, csak a spirálok nőnek. Higuchi ezt a fura, álomszerű nyugalmat nagyon jól tartja, és a film legerősebb pillanatai pont ezekből a csendes, torz jelenetekből születnek, nem a nagy effektekből.
Az effektekről külön érdemes szót ejteni: a 2000-es évek eleji digitális trükkök egy része ma már megmosolyogtató. Engem ez kevésbé zavart, mint vártam, mert a film eleve annyira irreális, hogy a kissé műanyag hatás valahogy belesimul a rémálomba. Aki viszont csiszolt, modern horrorlátványra vágyik, annak ez fájni fog.
Kirie, Shuichi és egy megbolonduló város
A középpontban Kirie Goshima áll, ő az, akinek a szemén keresztül látjuk Kuruzou szétesését. Mellette ott van Shuichi Saito (Fhi Fan), aki az átok egyik legérzékenyebb megfigyelője, valamint az ő szülei, Yukie Saito és Toshio Saito. A Saito család sorsa adja a film egyik legmegrázóbb szálát, és itt a színészek nagyon jól játszanak azzal, hogy a megszállottság nem hisztéria, hanem csendes, már-már nyugodt elmerülés.
A mellékszereplők között feltűnik Kyoko Sekino, Chie Marayama, a jóindulatú Futada rendőr és Ichiro Tamura riporter is. Mindegyikük olyan, mintha egy-egy külön novellából lépett volna elő, ami illik az epizodikus szerkezethez, de azt is jelenti, hogy egyikükhöz sem kötődünk igazán mélyen.
A színészi játék összességében stilizált, néha szándékosan merev, ami illik a film hűvös, képregényszerű hangulatához. Nem az a fajta alakítás, amitől elsírod magad, inkább az a fajta, amitől furcsán kényelmetlenül érzed magad. És hát ez egy ilyen film.
Ahol a spirál kicsit túl szorosra húzódik
Most jöjjön a kritika. A Spirál legnagyobb problémája a szerkezete. Az epizódok sorozata hipnotikus, de nincs igazi drámai ív, nincs egy olyan érzelmi szál, ami végig húzna. Ha nem fogékony vagy erre a hangulatra, a 91 perc könnyen szétesik egymás utáni furcsaságokra, és a végére inkább fáradt leszel, mint rémült.
- Ami működik: a vizuális koncepció, a nyomasztó, egyedi atmoszféra, a bátorság, hogy nem akar átlagos horror lenni.
- Ami kevésbé: a laza, epizodikus szerkezet, a vékony karakterek és néhány ma már avíttnak ható trükk.
Mégis, szerintem ezek a hibák eltörpülnek amellett, hogy a Spirál valami olyat mutat, amit kevés horror mer: egy olyan rémületet, aminek nincs logikája, nincs magyarázata, és amit nem lehet legyőzni. Csak nézni lehet, ahogy egyre közelebb tekeredik.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a szürreális, lassan építkező japán horrort, és azoknak, akik Ito Junji rajongói, vagy kíváncsiak, hogyan néz ki az ő világa élőszereplős filmen.
- Inkább hagyd ki, ha: Akik feszes cselekményt, klasszikus ijesztgetést és modern, csiszolt effekteket várnak, könnyen unalmasnak vagy idétlennek fogják találni.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Tomie (1999), Kör (1998), Kairo (2001), Hausu (1977)
Gyakori kérdések
Miről szól a Spirál című film?
Kuruzou, egy japán kisváros átok alá kerül: a spirálokra érzékeny lakók sorra megőrülnek, köztük a főhős Kirie gyerekkori szerelmének apja is, a spirálok pedig egyre terjednek, míg a város el nem jut közös végzetéig.
Hány perces a Spirál?
A film hossza 91 perc.
Mikor jelent meg a Spirál?
A film premierje 2000. február 11-én volt.
Ki rendezte a Spirált?
A filmet Akihiro Higuchi rendezte.
Min alapul a Spirál?
Ito Junji mangáján alapul, a japán eredeti címe うずまき.
Milyen műfajú a Spirál?
Japán misztikus, fantasy és horrorfilm.
Hajlandó vagy belenézni a spirál közepébe?
A Spirál nem az a horror, amit egy pizzás péntek estére ajánlanék a haveroknak, akik sikoltozni akarnak. Ez egy hideg, zöldes, hipnotikus rémálom, ami inkább a bőröd alá kúszik, mint hogy rád ijesszen. Vannak lassú pontjai, a szerkezete laza, a trükkjei nem öregedtek mind jól. De olyan egyedi vizuális világot épít fel, amit nagyon nehéz kiverni a fejből utána. Ha szereted a furcsát, a szürreálist és a japán horror csendesebb, bizarrabb oldalát, adj neki egy esélyt. Csak utána ne lepődj meg, ha egy darabig gyanakodva nézed a csigaházakat.