Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning előzetes kritika: a heavy metal utolsó nagy búcsúja a vásznon
Vannak koncertek, amikről évtizedekig mesélnek, és vannak, amik után már semmi nem ugyanaz. Az Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning október 28-án érkezik, és ha csak a felét tudja átadni annak, amit a cím ígér, akkor a mozitermekben rendesen el fognak fogyni a zsebkendők. Előzetes kritika egy olyan filmről, amit rajongóként szinte lehetetlen higgadtan várni.
Papíron a heavy metal egyik legfontosabb filmes pillanata lehet, és bár a dokumentumfilmes megvalósításon még sok múlik, a rajongóknak kötelező programnak ígérkezik.
Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2026. október 28. |
|---|---|
| Rendező | Tim Van Someren, Ben Wainwright-Pearce |
| Műfaj | Dokumentumfilmek, Zenés filmek |
| Ország | Amerikai filmek |
Vissza oda, ahol minden kezdődött
A cím nem véletlen, és aki az elmúlt egy-két évben akár csak fél szemmel követte a rockzenei híreket, pontosan tudja, mire utal. A Back to the Beginning néven futott 2025 nyarán az a birminghami búcsúkoncert, ahol Ozzy Osbourne és a Black Sabbath eredeti felállása még egyszer, utoljára színpadra állt a városban, ahonnan az egész története indult. Néhány héttel később Ozzy elhunyt, így az az este utólag egészen más súlyt kapott: már nem csak búcsúkoncert volt, hanem egy életmű tényleges lezárása.
A film pontos tartalmáról, szerkezetéről egyelőre nincs részletes hivatalos információ a kezünkben, ezért nem is fogok úgy tenni, mintha tudnám, hány dal kerül bele, kik szólalnak meg, vagy mennyi kulisszák mögötti anyagot látunk majd. Amit biztosan tudunk: dokumentumfilmről és zenés filmről van szó, amerikai produkcióban, két rendező, Tim Van Someren és Ben Wainwright-Pearce jegyzi, és október 28-án mutatják be. A cím alapján nehéz lenne elképzelni, hogy ne az az este és a hozzá vezető út állna a középpontban.
Miért fáj és miért szép ez egyszerre?
Őszintén: nagyon nehéz egy ilyen filmet pusztán szakmai szemmel várni. Ozzy nem egyszerűen egy énekes volt, hanem egy figura, aki az elmúlt fél évszázadban szinte minden generáció popkultúrájába belekerült valahogy. Aki a hetvenes években nőtt fel, annak a Paranoid és az Iron Man riffjei jelentik őt. Aki később, annak a szólókarrier slágerei. Aki pedig a kétezres évek elején tévézett, annak egy kicsit szétszórt, de szerethető családapa a saját realityjéből.
Ez a film pedig, legalábbis a címe és az időzítése alapján, mindezt egyetlen pontba sűríti. Egy ember, aki hosszú évek óta komoly egészségügyi gondokkal küzdött, mégis kiáll még egyszer a szülővárosa közönsége elé. Ha a rendezők jól nyúlnak ehhez az anyaghoz, akkor nem egy egyszerű koncertfelvételt kapunk, hanem egy olyan búcsút, amelynek a néző is részese lehet. Én pontosan erre számítok, és bevallom, félek is tőle egy kicsit.
A Black Sabbath öröksége: nélkülük nincs metál
Nem túlzás kimondani: a Black Sabbath nélkül a heavy metal, ahogy ma ismerjük, egyszerűen nem létezne. A birminghami négyes, Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward a hatvanas évek végén olyan hangzást talált ki, ami nehezebb, sötétebb és fenyegetőbb volt mindennél, ami addig a rádiókban szólt. Iommi lehangolt riffjei, Butler basszusa és szövegei, Ward jazzes, mégis brutális dobolása és Ozzy semmihez sem hasonlító, kísérteties hangja együtt alkották azt a receptet, amiből aztán zenekarok ezrei főztek.
Éppen ezért egy ilyen dokumentumfilm tétje sokkal nagyobb, mint egy átlagos koncertfilmé. Nem csak egy zenekar búcsúzik, hanem egy egész műfaj nézhet szembe a saját eredetével. Ha a film képes ezt a súlyt érzékeltetni, akkor azok is megérthetik, mitől volt ekkora ügy ez az egész, akik soha életükben nem hallgattak Sabbath lemezt.
A rendezők feladata: nem elrontani
Tim Van Someren és Ben Wainwright-Pearce elég különleges helyzetben vannak. Egyrészt az anyag, amivel dolgoznak, szinte magától működik: egy ilyen történelmi pillanatnál a nyers felvétel is libabőrt okoz. Másrészt viszont pont ezért könnyű hibázni. Egy zenés dokumentumfilm két irányba csúszhat el: vagy túl steril, és csak egymás után pakolt dalokból áll, vagy túl patetikus, és minden második percben ráerőltetik a nézőre, hogy most kell sírni.
Azt szeretném látni, ha a film hagyja levegőhöz jutni a zenét. A koncertfilmek legjobbjai, mint a Talking Heads klasszikusa, a Stop Making Sense, vagy Scorsese Az utolsó valcera, pont attól nagyok, hogy a rendező nem akar okosabb lenni a zenészeknél. Egy jó vágás, egy jól elkapott arc, egy pillantás két régi zenésztárs között többet mond, mint bármilyen narráció. Ha a két rendező ezt megérti, nyert ügyük van.
Hol lehet a kockázat?
Nem lenne korrekt csak lelkendezni, úgyhogy jöjjenek a félelmek is.
- A hangminőség mindent eldönt. Egy metálfilmnél ha a mozi hangrendszere nem dübörög, ha a riffek nem rázzák meg a széket, akkor az egész elveszíti az értelmét. Erre a kategóriára maximális pontot adtam, de ez inkább elvárás, mint jóslat.
- A túlzott tisztelet csapdája. Egy búcsúfilmben nagy a kísértés, hogy minden árnyalatot kisimítsanak, és csak a szép pillanatok maradjanak. A Sabbath és Ozzy története viszont sosem volt szép és sima, és ha a film ezt elhallgatja, az hiteltelenné teheti.
- Kinek szól? Ha a film csak a beavatottaknak készül, a kívülállók könnyen elveszhetnek benne. Ha viszont túl sokat magyaráz, a régi rajongók fognak unatkozni.
Egyik sem végzetes, de mindhárom komolyan befolyásolhatja, hogy a film csak egy szép emlék lesz, vagy olyan darab, amit évek múlva is újranézünk.
Moziban vagy otthon? Szerintem nem kérdés
Vannak filmek, amiket nyugodt szívvel kivárhat az ember otthonra. Ez nem az. Egy koncertélmény, főleg egy ilyen súlyú, egyszerűen a nagy vászonra és a nagy hangszórókra való. Aki valaha állt egy stadionban, amikor egy riff megszólal és több tízezer ember egyszerre üvölt, az tudja, hogy ezt a kanapéról nem lehet átélni. A mozi legalább valamennyit visszaadhat belőle.
És van itt egy közösségi szempont is. Egy ilyen filmet jó olyanokkal nézni, akik ugyanúgy szerették Ozzyt. Nem lepődnék meg, ha a vetítéseken a nézők tapsolnának, énekelnének vagy egyszerűen csendben ülnének a stáblista alatt. Ez a fajta közös gyász és ünneplés az, amit egy streamingszolgáltató sosem fog tudni pótolni.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Minden Black Sabbath és Ozzy rajongónak, a metál és a klasszikus rock szerelmeseinek, és bárkinek, aki szereti a nagy zenei búcsúkat a vásznon.
- Inkább hagyd ki, ha: Akit hidegen hagy a kemény rockzene, vagy aki játékfilmes cselekményt és fordulatokat várna, az valószínűleg máshol érzi majd jobban magát.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Stop Making Sense (1984), Az utolsó valcer (1978), Metallica: Some Kind of Monster (2004), Ez itt a Spinal Tap (1984), Bohemian Rhapsody (2018)
Gyakori kérdések
Mikor jelenik meg az Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning?
A film bemutatója 2026. október 28.
Milyen műfajú film az Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning?
Dokumentumfilm és zenés film, tehát nem játékfilm, hanem valódi zenekarról és zenészekről szóló alkotás.
Kik rendezték az Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning filmet?
A filmet Tim Van Someren és Ben Wainwright-Pearce rendezte.
Milyen országban készült a film?
Az Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning amerikai produkció.
Ott leszel Ozzy utolsó estéjén?
Ritka az olyan film, amire nem azért vár az ember, mert kíváncsi a végére, hanem mert egyszerűen ott akar lenni. Az Ozzy & Black Sabbath: Back to the Beginning pontosan ilyen. A várható értékelésem magas, és ennek nagy része az anyag ereje, nem a rendezők érdeme, legalábbis egyelőre. Hogy Tim Van Someren és Ben Wainwright-Pearce mennyit tud hozzátenni, az csak október 28. után derül ki. Én a magam részéről már most tudom, hogy megveszem a jegyet, és azt is, hogy nem fogom szárazon kihozni a szemem. Ha valaha is felhangosítottad a Paranoidot a kocsiban, akkor szerintem te is ott leszel.