A legmagányosabb ember a városban előzetes kritika: blues egy bontásra ítélt bécsi bérházban
Van az a fajta magány, ami nem sír, hanem halkan bakelitet tesz fel a lemezjátszóra. A legmagányosabb ember a városban pont erről szól: egy öreg blueszenészről, aki utolsóként ragaszkodik egy halálra ítélt bécsi házhoz. November 19-én érkezik a mozikba, és én már most bevallom, a csendes, emberléptékű filmek iránti gyengeségem miatt nagyon várom.
Papíron minden adott egy kicsi, de mélyen ütő, melankolikus mozihoz, amely a gyászról és az újrakezdés lehetőségéről szól, csak el ne vesszen a saját csendjében.
A legmagányosabb ember a városban előzetes
A film adatai
| Magyar bemutató | 2026. november 19. |
|---|---|
| Rendező | Tizza Covi, Rainer Frimmel |
| Szereplők | Alfred Blechinger, Al Cook, Brigitte Meduna |
| Műfaj | Életrajzi filmek |
| Hossz | 86 perc |
| Korhatár | 12 éven felülieknek |
| Ország | Osztrák filmek |
Egy ember, egy ház, egy halom lemez: miről szól a film?
A történet alapfelállása egyszerű, és pont ettől erős. Al Cook blueszenész egy bontásra ítélt bécsi bérház utolsó lakójaként él, régi emlékek és bakelitlemezek között. Odakint a világ megy tovább a maga tempójában, idebent viszont mintha megállt volna az idő. Aztán megjelenik egy ingatlanfejlesztő, aki lebontásra ítéli az épületet, és Al egyetlen menedéke hirtelen veszélybe kerül.
Innen indul a film valódi tétje, ami nem a ház, hanem az ember. Alnak szembe kell néznie egy korszak lezárultával, az elhunyt felesége, Silvia miatti gyászával, és ami talán a legnehezebb: egy lehetséges új kezdettel. Hogy ez az új kezdet mit jelent, és hová vezet, azt a hivatalos leírás nem árulja el, és jól is teszi. Ez az a fajta sztori, amit az ember nem a fordulatai miatt néz meg, hanem azért, hogy egy kicsit együtt üljön a főhőssel a félhomályos szobában.
A 86 perces játékidő egyébként sokat elárul. Ez nem egy elnyújtott, kétórás gyászdráma lesz, hanem tömör, feszes kamaradarab, ami jó hír: az ilyen témák a túlírástól szoktak elfáradni.
Al Cook, Al Cook szerepében
A szereposztás első ránézésre is beszédes. A főszereplő neve Al Cook, és a karakter is Al Cook nevű blueszenész. Ez a fajta átfedés valós ember és filmes figura között általában azt jelzi, hogy a film nagyon közel megy a valósághoz, és a műfaji besorolás, az életrajzi film, is ebbe az irányba mutat. Hogy pontosan mennyi a valóság és mennyi a fikció, az a premier után derül ki, de már a felállás is izgalmas.
Mellette Alfred Blechinger és Brigitte Meduna neve szerepel a stáblistán. Ők nem azok a nevek, amelyek miatt a multiplexekben sorban állnak, és szerintem ez egyáltalán nem baj. Az ilyen filmekben az arcok hitelessége többet ér bármilyen sztárnévnél. Ha egy öreg zenész arcán ott van harminc évnyi füstös kocsma és elvesztett szerelem, azt nem lehet sminkkel vagy módszeres színészi technikával pótolni.
Számomra ez a legnagyobb ígérete a filmnek: hogy nem egy színész fog eljátszani egy magányos bluesmant, hanem a kamera egyszerűen megmutatja őt.
Tizza Covi és Rainer Frimmel: a valóság határán egyensúlyozó páros
A filmet Tizza Covi és Rainer Frimmel rendezte, akik hosszú ideje alkotópárosként dolgoznak, és a fesztiválok közönsége jól ismeri a nevüket. A stílusuk lényege, hogy elmossák a határt a dokumentumfilm és a játékfilm között: gyakran olyan emberekkel forgatnak, akik a saját életük egy változatát hozzák a vászonra. Elég a La pivellinára vagy a pár éve bemutatott Verára gondolni, hogy értsük, mire számíthatunk.
Ez a módszer remekül illik ehhez a témához. Egy bontásra ítélt bérház, egy öreg zenész és a gyász olyan alapanyag, ami könnyen átcsúszhatna giccsbe, ha valaki nagy zenei aláfestéssel és könnyfakasztó monológokkal akarná eladni. Covi és Frimmel eddigi munkái alapján inkább a megfigyelés, a türelem és a csendes humor felé fognak menni. Én legalábbis erre fogadnék.
Hogy osztrák filmről van szó, az is sokat mond. Az osztrák filmművészet nem a kedélyes feloldásairól híres, és Bécs is rendre kap egy kevésbé turistabarát arcot ezekben a filmekben. Kíváncsi vagyok, itt a város mennyire lesz díszlet, és mennyire szereplő.
Miért hangzik ez ennyire jól?
Őszintén szólva, a leírás olvasásakor nekem rögtön megszólalt a fejemben egy lassú, tizenkét ütemes blues. És szerintem pont ez a film titkos fegyvere: a zene. Egy blueszenészről szóló film, amelyben a főhős bakelitlemezek között él, nem lehet meg erős hangzásvilág nélkül, és ezért adok előre ilyen magas pontot a zenére.
- Ismerős, de mindig aktuális konfliktus: a régi házak, régi lakók és az ingatlanfejlesztők harca Budapesten is pontosan érthető. Sokan fognak magukra vagy a nagyszüleikre ismerni.
- A gyász mint téma: Silvia elvesztése valószínűleg a film érzelmi magja, és a ház elvesztése ennek egyfajta másodlagos gyásza lesz.
- Remény a végén: a leírás kifejezetten egy lehetséges új kezdetet említ, vagyis nem egy reménytelen, depresszív darabra kell készülni.
- Rövid játékidő: 86 perc, ami egy ilyen meditatív filmnél kifejezetten előny.
Hol csúszhat el?
Ahol ennyi az ígéret, ott a kockázat is valós. Az ilyen kis léptékű, karaktervezérelt filmeknek két tipikus csapdája van. Az egyik, hogy a csend és a lassúság öncélúvá válik, és a néző egy idő után már nem együtt érez a főhőssel, hanem az óráját nézi. A másik, hogy a konfliktus túlságosan sematikus marad: gonosz ingatlanfejlesztő kontra érzékeny művészlélek. Ezt láttuk már elégszer, és csak akkor működik, ha a film árnyaltabb ennél.
A harmadik kérdőjel a nézőközönség. Ez nem az a film, amire egy péntek esti, popcornos társaság beül, és ha rossz elvárásokkal ül be valaki, csalódni fog. A film nem akar nagyot szólni, és aki akciót, fordulatokat vagy klasszikus drámai ívet vár, az könnyen unalmasnak fogja találni.
Én ennek ellenére bizakodó vagyok, mert a rendezőpáros eddigi pályája alapján inkább a túl kevés, mint a túl sok lesz a gond, ami az én szememben bocsánatosabb bűn.
Kinek ajánljuk?
- Neked szól, ha: Azoknak, akik szeretik a csendes, emberközeli európai filmeket, a blues és a bakelit rajongóinak, és mindenkinek, aki tudja, milyen elengedni egy otthont vagy egy embert.
- Inkább hagyd ki, ha: Aki pörgős cselekményt, látványos fordulatokat vagy klasszikus hollywoodi drámát vár, annak ez a film valószínűleg túl lassú és túl halk lesz.
Ha tetszik, ezeket is nézd meg: Llewyn Davis világa (2013), Tökéletes napok (2023), Fel! (2009), Umberto D. (1952), Vera (2022)
Gyakori kérdések
Mikor jelenik meg A legmagányosabb ember a városban?
A film premierje 2026. november 19.
Miről szól A legmagányosabb ember a városban?
Al Cook blueszenész egy bontásra ítélt bécsi bérház utolsó lakójaként él. Amikor egy ingatlanfejlesztő lebontásra ítéli az épületet, szembe kell néznie egy korszak lezárultával, elhunyt felesége, Silvia miatti gyászával és egy lehetséges új kezdettel.
Hány perces a film?
A legmagányosabb ember a városban 86 perces.
Hány éves kortól nézhető a film?
A film 12 éven felülieknek ajánlott.
Ki rendezte a filmet?
A filmet Tizza Covi és Rainer Frimmel rendezte.
Milyen nemzetiségű a film?
A legmagányosabb ember a városban osztrák film.
Beülnél egy bluesmannel egy kiürült bérházba?
Én biztosan. A legmagányosabb ember a városban az a fajta film, ami nem fog plakátokról ordítani és bevételi listákat vezetni, de könnyen lehet, hogy az év egyik legemberibb mozija lesz. Egy öreg zenész, egy haldokló ház, egy elveszett feleség emléke és egy halvány reménysugár: ennyi elég ahhoz, hogy nagyot üssön, ha a rendezők megtalálják a jó hangot. Covi és Frimmel eddigi munkái alapján erre minden esély megvan. Novemberben, amikor amúgy is korábban sötétedik, ennél jobb mozis program nehezen kívánható. Várható értékelésem: 8/10, és őszintén remélem, hogy a premier után sem kell lejjebb vinnem.